…Van egy rossz szokásom: listákat írok. Mindig, mindenről. Akkor kezdődött ez a furcsa szenvedélyem, amikor megtanultam írni. Vetettem magamnak egy füzetet szüleimmel és nekikezdtem listát írni az összes játékomról. Négy mackóm, három szőke és két barna babám, két társasjátékom, egy doboznyi Lego-m és egy plüss oroszlánom volt. Később persze ennél értelmesebb dolgokról írogattam listákat, folytatva a sort. Ha új játékot kapok, azt viszont a mai napig feljegyzem a megfelelő helyre. Bár mostában egyre kevesebbszer kapok ilyen gyerekes dolgokat ajándékba. Hisz lassan már tizennyolc éves leszek…
A pályaudvar lépcsőjén ültem, velem szemben egy csapat galamb csipegette az idős hölgyek által szétszórt kenyérmorzsákat. Nem kimondottan kedveltem a madarakat, de akkor találtam valami élvezetet abban, hogy ételért folyó harcukat figyeltem. Ölemben egy igencsak salátává használt füzet hevert. A Füzet (már a harmadik).
- Halihó! Régóta vársz?
Összerezzentem a hang hallatán. Önkéntelenül is az órámra pillantottam. Még csak fél négy volt.
- Korán jöttél!
- Tán baj? - villantotta rám kedves ismerősöm kisfiús mosolyát. - Most az egyszer időben érkezett a vonat.
- Bajnak éppen nem baj, csak még nem vagyok készen.
- Mivel?
Válasz helyett a Füzetre mutattam, mely egy olyan oldalon volt nyitva, ahol csupa nevek sorakoztak oszlopokba szedve.
- Csak nem megint a listáid? Ditte mondta, hogy még mindig nem szoktál le róluk. De most miről írsz? - belelesett volna a füzetbe, de írott oldallal lefelé fordítottam, hogy ne lássa. Csalódottan elcsücsörítette ajkait. - Ugyan már Frida! Előttem igazán nem kell titkolóznod! A galambokat szedted sorrendbe?
Vigyorát látva nevetnem kellett. - Ennyire még én sem vagyok beteges, drága! No jól van, nézd meg, ha ennyire szeretnéd! - mondtam végül pár perccel később, mikor már nem bírtam könyörgő-kíváncsi tekintetének ostromát. Felfordítottam a füzetet és intettem neki, hogy hajoljon közelebb, ha látni akarja, mert nem vagyok hajlandó a kezébe adni.
- Miért? Tán rajtahagyom az ujjlenyomataimat és ezzel bemocskolom? - ingerkedett, de még mielőtt visszavághattam volna, elmosolyodott és közelebb húzódott, hogy a vállam fölött nézhesse a lapot.
- Jesszus! Ez valami trófealista?
Elképedését hallva hátracsaptam könyökömmel, hogy jól hasba ökleljem. Sértő volt a feltételezés. Ez volt a legszentebb listám és nem arra vágytam, hogy kritizálja, hanem hogy értelmes emberként felfogja.
- Nem tudsz olvasni? - böktem ujjammal az oszlopok címeit tartalmazó táblázatsorra. - Hol látsz te itt trófeát?
- Hát ő, például! - bökött az első oszlop második sorában helyet foglaló névre. - Zoli nagyon odavolt érted és elég sokáig cicáztál vele.
- Nem cicáztam! Csak azt hittem, hogy van értelme a dolognak. Nem volt! De ezt az oszlopot unalomig ismered. Miért pont itt nézelődsz?
- Mert a többi nem áll közel hozzám. Ezeket legalább ismerem!
- Őket és nem ezeket! De a többieket is ismered. Te mutattál be minden mostani barátomnak, amikor három éve bekerültem a kollégiumba.
- Akkor megfogalmazom másként. Nem ismerem a listára kerülésük okait.
- Nem-e?
Kérdőn vontam fel szemöldökömet, oldalasan fordultam hátra, hogy a szemébe nézhessek. - Szelektív a memóriád.
Sóhajtott. Úgy láttam megadta magát és visszavonulót fújt a viccelődésnek. Rájött végre, hogy a listáimmal kapcsolatosan - főleg ezzel - nem tűrök komolytalanságot.
- Ők miért kerültek ide? - bökött a második oszlopra, melyben úgy öt név díszelgett egymás alatt. A személyes névmásból ítélve rájöttem, hogy vagy nem vette észre a saját nevét, vagy nem akarta észrevenni.
- Mindegyikükben találtam valami hibát.
- Bennük is? Ezt nem értem! Akkor miért nem az első oszlopba kerültek?
- Mert nem olyan hibát találtam bennük. Ezeket a hibákat kényszeredetten kerestem, azokat meg egyszerűen csak észrevettem.
Bólintott, majd rámutatott a legfelső névre a második oszlopban. Szellő Ádám. - Értem. Ő benne mi volt a hiba?
- Első volt és utolsó voltam.
- Első és utolsó mi?
- Első szerelem és utolsó, akit észrevett volna.
Elhúzta a száját, de nem fűzött hozzá kommentárt. Inkább kérdezett tovább. Csát Döme.
- Nem volt szótárunk egymáshoz.
- A jeleihez?
Bólintottam. - Ha egyáltalán jelek voltak azok.
- A mik?
- Az ölelések.
- Tőle?
- Nem, a szomszédtól! - méltatlankodva horkantam fel. - Naná, hogy tőle!
- Nem hinném.
Válasza nem lepett meg ugyan, de azért egy kicsit, még így két évvel Döme után is elszontyolított.
- Nos akkor nem szótárunk nem volt, hanem közös nevezőnk.
Egy nevet automatikusan ugrott át a listán, hogy rögtön az utolsó előttire térjen rá. Féloldalas mosolyba húztam ajkaim. Nocsak, de sietős lett, hogy magadra rákérdezz!
- Mi a hibám?
- Már semmi.
- És mi volt?
- Minden.
- Ez nem válasz. Konkrétan mi volt a hibám? Miért vagyok itt?
Éreztem, ahogy elvörösödöm. Azt hittem, hogy ezen már régen túl vagyunk. De mindig meg tudott lepni. Ez zavart benne a legjobban.
- Túlságosan ismertél.
- És ez miért baj?
- Mert túl kedvesen mondtad azt a három betűt. Mindig túl kedves voltál. Rémisztően ismertél, és gyereknek éreztem magam melletted. Tudatlan gyereknek. De ugorjunk, jó? Már nincs így.
Elmosolyodtam. Önkéntelenül hajoltam hozzá közelebb, hogy egy puszit nyomjak az arcára, megerősítendő szavaimat. Abban az időben, amikor a listámra került, ilyesmit nem engedtem volna meg magamnak.
- Kihagytál egy nevet. - jegyeztem meg, amikor ujja már az oszlop utolsó feliratán nyugodott. Megvonta a vállát, jelezve ezzel, hogy nem érdekli a dolog. Láttam rajta, hogy mindennél kíváncsibb Bálint ottlétének miértjére.
- Ő azt mondta, hogy..
Belekezdett, de én megráztam a fejem.
- Nem számít, hogy mit mondott.
- Hát akkor? Mi a hibája?
- A kölcsönösség.
- Kölcsönösség? Vagyis szeret és szereted?
- Nem. Vonz és vonzódik hozzám. Így a helyes. Annyira még nem ismerem, hogy szerethessem és ez visszafelé is igaz.
- Ezt nem értem. Mi a baj a kölcsönösséggel?
- Az, hogy neki nem szabad rám pazarolnia az iker-érzéseit.
- Mert?
Túl sokat kérdezett. Kimerítő válaszokat várt, de én elintéztem a lehető legrövidebb mondatokkal. Nem ehhez volt hozzászokva, tőlem nem. Csalódottnak tűnt, s ez bántott. Nem akartam, hogy úgy érezze, kirekesztem az életemből. Elég volt, ha én úgy éreztem másokkal kapcsolatban, természetesen más felállásban. Ő volt talán az egyetlen, aki a három kollégiumi évem alatt is ugyanúgy mellettem maradt. Kifakulás nélküli volt a barátságunk.
- Mert ő Grétáé.
- Ez tévedés. Grétáé csak volt. Ha engednéd, akkor a tiéd lehetne.
- Nem akarok birtokolni senkit. És nem adok igazat neked. Igenis, hogy Grétáé és ezen az sem változtat, hogy már nem állnak szóba egymással. Hiszel abban, hogy mindenkinek van egy párja, akinek minden repedése és karcolása olyan, mintha csak a tiéd lenne? Aki akár az ikertestvéred is lehetne, még akkor is, ha nem gondoljátok mindig ugyanazt?
- Hiszek. Így érzem Katával kapcsolatban.
- Tudom. Ezért is furcsa, amit mondtál. Gréta és Bálint egynek számítanak és mindig egyek lesznek. Ha túllépnek a másikon, akkor is. Mert az élet úgyis egymás karjaiba fogja őket sodorni. Lehet, hogy csak pillanatokra, de ezek a pillanatok napokká, a napok hetekké, a hetek pedig hónapokká fognak gyűlni. S egyszer, ha majd elég érettek lesznek hozzá, akkor egy ilyen kikötés után már nem hajóznak el egymás mellől. Akkor sem, ha ezzel megbántanak másokat.
- De mi van, ha ezt a kikötőt csak húsz év múlva találják meg?
- Akkor lesz húsz látszatboldog évük egymás nélkül.
- De Bálint ilyen téren első. A Te első kölcsönösöd. Miért baj az ha kipróbálod, mi lenne ha..?
- Első, igen. De nem én akarok az lenni, aki miatt a lehorgonyzás eltolódik, s az sem én szeretnék lenni, akit a talán-végső kikötéskor a tengerbe hajítanak. Ő nem az én iker-kavicsom. Magammal kapcsolatban nem is hiszem el, hogy van ilyen. Jaj! Ne nézz így rám! Krisztián..
Nem tudtam befejezni a mondatot. Megölelt és én a vállgödrébe fúrtam hirtelen-könnyektől mosott arcomat. Nem éreztem magam szomorúnak, vagy idegesnek. Nyugodt voltam, pont olyan nyugodt, mint amikor a listámat elemeztük. De mégis. Ahogy ott, a pályaudvar lépcsőjén kimondtam azokat a szavakat, s ő rám nézett azokkal a hatalmasra tárt, nemkérten-sajnálkozó szemeivel.. Nem tudtam, hogy megköszönjem e a szavait, vagy gyűlöljem e értük. Őszintén szólva nem éreztem semmit. Csak valakinek a pillantását a hátamban. Már nem csak ketten voltunk.
…Kibontakoztam Krisztián öleléséből, letöröltem könnyeimet és rámosolyogtam Bálintra. Aznap - és attól kezdve mindaddig, míg Grétával vissza nem sodródtak egymás mellé - az üdvözlő puszik elmaradtak. Csak a mosoly és a nevetések maradtak a mieink. És az első-utolsó közösen elszívott cigaretta. Mint valami vérszerződés. Vér nélkül, nikotinfüsttel. Sem előtte, sem utána nem gyújtottam rá. Nem is fogok. Egyszer volt az Angol Parkban olyan éjszaka…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
