Lenge szellő fújta szanaszét mindkettejük haját. Az ég tiszta volt, égszínkék, a fehér felhők alakzatokat színeztek vásznára. Ők ketten a város utcáin haladtak, lassan, egymás mellett lépdelve. A lány beszélt, a fiú pedig hallgatott. Általában így volt ez. A fiú nem szeretett beszélni, a lány pedig igen. Bár hallgatni is tudott, de köztük a csend még kínos volt, és nem természetes. Még nem voltak igazi barátok. Talán soha nem is lehetnek azok.
- Nem értem miért mondta, hogy nem tudja. Pedig nagyon is jól tudta, hogy miről magyarázok neki. Á, nem értem én őket. Mind azt hiszik, hogy annyira okosak. De egyáltalán nem olyan nagyon, ahogy ők gondolják. Bár végül is mindegy. Csak azért mégis. Annyira furcsa. – elhallgatott egy pillanatra, kisepert egy hosszú, fekete tincset szeme elől. Lepillantott a földre, majd újra felnézett. Lelassított és a fiúra emelte mosolygó, kék tekintetét. – Nem akarok a szavadba vágni ám. – viccelt, de nem nevetett. Csak cinkos csengők csilingeltek hangjában.
- Nem fogsz. – válaszolt a fiú, és megvonta a vállát. Nem nézett le a nála majd’ egy fejjel alacsonyabb lányra. Csak haladt előre, monoton egyformasággal rakosgatva egymás után lábait. Elena leforrázottnak érezte magát, de nem szólt semmit. Pedig az ilyesmire bármikor máskor, bárki másnak azt felelte volna, hogy: „Annyi benned a humorérzék, mint trágyában a C-vitamin.” De akkor nem. Inkább csöndben maradt. Kínos, nem-lehet-vele-mit-kezdeni csöndben.
Talán egy percig bírta, majd újból megszólalt. Kérdezett, és Ben válaszolt neki. Röviden, tömören. Tényleg nem szeretett beszélni. Legalábbis magáról mesélni nem nagyon.
- Emlékszel még? Tudod, amikor először találkoztunk. Istenem, akkorát sem égtem még azelőtt.. – kuncogott fel Elena. A fiú megállt egy pillanatra, ránézett és elmosolyodott.
- Nem volt az olyan égő. Csak kicsit szeleburdi voltál. – nyugtatta meg a lányt, pedig tudta, hogy erre nincsen semmi szükség. Nem ismerték jól egymást, de mégis tudta már, hogy Elen nem olyan fajta, aki túlságosan is kényelmetlenül érezné magát egy-egy „égés” után. Inkább nevet egy jót rajta, majd tovább lép. De mikor nincs mit mondania, mindig felemlegeti. Nem abból a célból, mert magáról akar beszélni, csupán, mert az önirónia az, ami a legjobban megy neki.
- Kicsit szeleburdi? Hát, végül is így is lehet nevezni. – hagyta rá vigyorogva. Eztán egy ideig Ben beszélt. Nem magáról, hanem kettőjükről. A találkozásaikról, arról, amikor biliárdozni tanította a lányt és nagyon nem ment neki. Ezen nevettek. Mindketten, igazán.
A szél jó ideje elállt már, ők éppen a folyó fölött átívelő hídon haladtak át, mikor hatalmasat villámlott. Elena észrevette, Ben nem.
- Jellemző! – nyújtotta rá a nyelvét. – A fiúk mind figyelmetlenek. Te sem vagy különb..
Ben legyintett, de egy mosollyal jelezte, hogy nem haragból teszi. Elen vállat vont, nem firtatta tovább a dolgot. Mindenki idegeit szerette húzni, de Benét valamiért nem. Legalábbis nem huzamosabb ideig. Félt, hogy a fiú talán megorrolna rá. És annak nem örült volna. Nehezen „szelídítette” meg, nem akarta ellökni magától. Pedig nem volt senkije. Csak ismerős és semmi más.
Nagyot dörgött az ég, majd a dörgést újabb villám, s ismételt égzengés követte. Akkor Elen összerezzent, a fiú pedig észrevette ezt. Egy pillanatra átkarolta a lány derekát, de nem vonta közelebb magához. Elena magában elmosolyodott, de nem tett semmit. Minden mozdulat felesleges lett volna, és az érintés úgyis annyira rövid ideig tartott.
Pár perccel később ömleni kezdett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Ekkor már átértek a hídon, s egy téren haladtak keresztül. Mindketten futni kezdtek, de alig két perc alatt teljesen bőrig áztak, így lelassítottak. Elena megállt a tér közepén, széttárta kajait, s az ég felé fordított tekintettel forogni kezdett. Nevetett, harsányan, kicsit idegesítően nevetett. Hagyta, hogy a derekáig érő, fekete tincsei odatapadjanak arcához. Érezte, hogy a ruha is bőréhez ragad. A vászon tornacipő, amit viselt szintén beázott. Tudta, hogy zoknijából már most csavarni lehet a vizet, pedig nincs öt perce, hogy esik.
Viszonylag hosszú ideig élvezte, ahogy a cseppek arcát mossák, cirógatják karját. Pólóban volt, nem vitt magával másik felsőrészt. Hisz mikor elindult otthonról, még meleg volt. Nyár. Nem gondolta volna, hogy esni fog. Karjain glédába álltak a pihék, hisz lehűlt az idő.
Ben egy fa alá állva keresett menedéket az eső elől. Ott legalább biztonságot adott neki valamennyire a lombkorona takarása. Nézte a lányt, és mosolygott. Mosolygott ugyan, de tekintete komoly volt, ahogy a többi vonása is. Élvezte a pillanatot, megörvendeztette a látvány, amit a viháncoló lány nyújtott. Hát igen. Elena Wintery a maga tizenkilenc éves fejével még mindig képes volt gyerekként viselkedni. S ez tetszett Bennek, akármennyire nem mondta volna ki soha. Nem úgy gondolt a lányra, mint egy lehetőségre, csupán, mint egy jelenségre. Egy jelenségre, amit szeret. Nem akit. Csupán amit.
Elena megállt, megkereste pillantásával a fiút. Ijedten kerekedtek ki a jégkék szemek. Gyors léptekkel indult a fiú felé, s mikor elérte őt, elkapta a karját és elrángatta a fa közeléből.
- Anyukád nem tanított meg rá, hogy viharban nem szabad a fa alá állni, mert abba hamar belecsap a villám, és akkor neked annyi? – korholta le talán erősebben, mint ahogy szerette volna. Ben szemei tágra nyíltak, a lány megrettent, hogy talán valami rosszat szólt. Hunyorítva várta a következményeket. Mikor meghallotta, hirtelen megdermedt. A fiú nevetni kezdett. Olyan hangosan, ahogy Elena még soha nem hallotta őt nevetni.
- Kedves ez az anyai féltés, Lena. – nevetett a lányra. Hátracsapta arcából vállig érő, világosbarna tincseit. Nem szeretett elázni, de akkor már úgyis mindegynek érezte. – Gyere, megfázol. – fonta ismét karját a lány derekára, s terelte őt a járda irányába. Elena nem tiltakozott. Nem bújt közelebb a fiúhoz, de nem is távolodott. Csak hűvös volt, bármennyire is eltervezte, hogy nem lesz az. Nem akart, de ilyen volt. Nem tudott tenni ellene.
A vihar hamar lecsendesült, nem tartott negyed óráig sem az egész. Mindketten úgy néztek ki, mint az ázott verebek. Elena nevetett, Ben pedig bosszankodott egy kicsit. Nem vette olyan könnyen az „akadályt”, mint a lány.
- Na most aztán jól nézünk ki! – kacagott fel Elen, amint végigpillantott magukon. A fiú nem válaszolt, csak összevonta szemöldökét és terelgette tovább a lányt, de immár csak útirányt mutatva, nem érve hozzá.
- Azt hiszem jobb lesz, ha haza megyünk. Gyere, nálunk megszárítkozhatsz. – pillantott oldalra a lányra. Elena felvonta szemöldökét.
- Öm, azt hiszem, hogy ez nem lenne túl jó ötlet. Anyukádék biztosan nem örülnének, ha beállítanék. Menj csak haza, majd mire hazaérek, addigra megszáradok. – mentegetőzött. Nem akart zavarni, és különben is kényelmetlenül érezte magát mindig mások szülei előtt.
- Nem kell félned, nincsenek otthon. Elutaztak. Csak az öcsémet meg engem hagytak hátra, hogy vigyázzunk a házra. De Tommy úgyis a mamáéknál nyaral. Holnap hozzák haza. - a lányra mosolygott, majd ellentmondást nem tűrően felpakolta őt a buszra, ami időközben beállt a megállóba, oda, ahol ők is álltak már pár perce.
- Legyen. – egyezett bele végül – Akkor köszi. De igazán nem akarok zavarni..
- Egyáltalán nem zavarsz majd. – zárta rövidre a témát Ben.
Amíg az autóbuszon utaztak, több szó nem esett közöttük. Elen mosolygott a körülöttük lévőkön. Mindenki ázott ürgeként gubbasztott a buszon, ki-ki zsebkendővel törölgette magáról a még meg nem száradt cseppeket, ki-ki pedig mérgelődött azon, hogy elázott a ruhája, haja, sminkje. Ilyen problémái Elenának nem voltak. Örült neki. Soha nem sminkelte magát, csupán fehér kontúrral húzta ki szemeit, de az nem látszott, csak, ha valaki nagyon jól megnézte magának. Ő így szerette. A fehértől még hidegebbek lettek a fagyos, kék szemek.
Mikor leszálltak, Ben egy pillanatra a lány vállára tette kezét, hogy beirányítsa a legközelebbi utcába. Alig hagytak el három házat, máris ott álltak Benék kapuja előtt. Bementek, a fiú becsukta maguk után az ajtót, majd a nappaliba kísérte a lányt.
- Maradj itt egy picit, mindjárt jövök. – szólt, majd eltűnt a lépcsőfordulóban, amely az emeletre vezetett. Kétszintes kertes ház volt az övék, egyszerű, de hangulatos berendezéssel. Elen nem lépett rá a nappali szőnyegére, sőt, igyekezett inkább az előszobában tartózkodni, hogy ne a parkettát csepegtesse össze. Hajából és ruhájából még mindig szemergett a víz.
Kis idő múlva a fiú kezében két törülközővel tért vissza. Az egyiket Elen hátára terítette, a másikat meg játékosan a lány fejére ejtette.
- Törülközz meg. Tocsogsz a víztől. Még a végén beteg leszel..
Elena elmosolyodott, majd puhán oldalba bökte a fiút. – Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. Tessék, azt hiszem, hogy egyre neked is szükséged lenne. – Vágta hozzá az egyik kapott törülközőt. Igaza volt, Ben legalább annyira vize volt, mint ő.
Tessék-lássék módon megszárítkoztak, majd a fiú felkísérte őt az emeletre, hogy körbemutogassa neki a fenti szobákat.
- Fürdő, öcsém szobája, és ez pedig a szüleimé. Az én rezidenciám pedig – mosolyodott el – lent található. Gyere, megmutatom.
Elena követte a fiút és nagyon örült annak, hogy senki nincs otthon rajtuk kívül. Nem akart találkozni idegenekkel. Nagyon feszélyezte volna, hogy az járt volna a fejében, hogy zavar.
Ben szobáját nem lehetett nagynak mondani, de atmoszférája igen kellemes volt. Mélycseresznye színű szekrények és polcol álltak a helységben, valamint még egy kihúzhatós sarokágy is helyet kapott odabent. Az ajtótól balra lévő, legtávolabbi sarokban nagy párnák hevertek szétszórva, és a földön ott volt a számítógép.
- Hangulatos. – mosolyodott el a lány, a „gépsarok” elrendezését látva. – Apu biztosan kettéharapta volna a fejem, ha így akarom elhelyezni a gépemet otthon. Tudod, ő is szeret stikában internetezni, és nem nagyon lenne hozzá kedve, hogy a földön ücsörögjön.
Ben nevetett. A szekrényéhez lépett és matatott ott valamit, amire Elen egyáltalán nem figyelt. A szoba berendezését mustrálgatta, figyelte a képeket a falon, a kis porcelánokat a könyvespolcon, a könyvek előtt. Összerezzent, amikor a fiú levette válláról a még mindig ott lévő törülközőt.
- Kimegyek, addig vedd ezeket fel. Meg fogsz betegedni, ha ebben a vizesben maradsz. - a lány kezébe nyomott egy pólót, s egy rövidnadrágot. Elena elmosolyodott.
- Ezt mondtad ma már egy párszor. De azért köszi. – szólt még a fiú után, majd míg amaz kint tartózkodott, ő átöltözött. Hosszú haját megtörülgette, majd a radiátorra terítette a törülközőt. El tudta képzelni, hogy mennyire komikusan nézhet ki. Ben pólója kétszer akkora volt, mint ő, így hálóingnek is megfelelt volna neki.
- Jöhetsz! – kiabált ki a fiúnak, mire pár perc múlva Ben is visszaérkezett. Otthoni ruhát öltött magára, rövidnadrágot és hasonló, fekete pólót, mint amit Elenának adott.
A szoba közepére pakolták a gépsarokból kihozott párnákat és letelepedtek rájuk. Egymással szemben foglaltak helyet, majd beszélgetésbe merültek. Legalábbis Elena beszélt, Ben legtöbbször hallgatott. Hosszan latolgatták az élet nagy kérdéseit. Elen úgy érezte, hogy Ben megnyílt neki egy kicsit. Minden perccel közelebb engedte magához, és ennek a lány örült. Ez azt jelentette számára, hogy a fiú megbízik benne, ami jó.
- Sötétedik. – pillantott ki Elen az ablakon. Tekintete messzire révedt, gondolatai tőrbe csalták és nem engedték szabadon.
- Jó meglátás, Lena. – vágta rá Ben. Lenának hívta a lányt, gyakran tette így. Egyszerűen így volt kedve és amíg a lányt nem zavarta, addig így akarta szólítani. A Lena orosz név volt ugyan, de illett becenévként Elenára is. „Ettől különlegesebb leszel számomra és a világ számára.” Mondta egyszer a lánynak, még első találkozásuk vége felé. Azóta ragadt rá e név. Ben csak válaszolt, de nem kérdezett. Ritkán vette át a kíváncsiskodó szerepet. Elen-t zavarta a csend, akkor is, mint mindig, de nem akarta kimutatni, hogy feszeng. Inkább félmosolyt erőltetett magára és megszólalt. Újra. Egészen soká beszélgettek, és mikor Elena feleszmélt, már régen elmúlt az az idő, mikorra haza kellett volna mennie.
- Ideje lenne mennem. Apu le fogja szedni a fejem, ha nem érek időben haza. Már így is hatalmas késésben vagyok. – nyögte ki végül, bár semmi kedve nem volt hazasétálni. Ben nem szólt semmit, csupán felállt és a radiátorra terített ruhákhoz lépett.
- Nincs fűtés. Még vizes minden ruhád. Telefonálj haza. – szólalt meg hátra sem pillantva.
- Hogy is ne! – csattant fel a lány. – Mégis hogyan magyaráznám el neki a fennálló helyzetet?
Ben megvonta a vállát. Kisétált a szobából majd miután pár perc múlva visszatért, leült előbbi helyére. A behozott telefont a lány kezébe nyomta.
- Megmondod neki, hogy eláztál és még vizes minden holmid. Nem bonyolult. – elmosolyodott, majd elhallgatott. Gondolkodott talán azon, hogy miként mondja ki, amit szeretne. Nagy levegőt vett, mintha azzal akarná lecsillapítani a bensőjében dúló vihart. – Nem szeretném, hogy elmenj. – mondta ki végül, de még mielőtt a lány reagálhatott volna, hozzátette: - Régen beszélgettünk ilyen jót..
- Régen? Inkább soha. – szélesedett igazi mosollyá a félmosoly a lány ajkain, majd tárcsázott. Rövid akart lenni, mert nem a saját költségére telefonált.
- Nem tudok hazamenni., apa. Nem! Hogy mondhatsz ilyet? .. Jaj csak azt ne!.. Nem, és kész. Igen? Hát akkor úgy legyen.. Ja, majd látsz!.. – sziszegte dühösen és megnyomta a megszakítás gombot. Még hogy olyasmiért akar maradni. Még a feltételezés is sértette.
Arcára búskomor vonásokat festettek a hallott szavak. Átnyújtotta a kagylót Ben-nek.
- Köszi. – szólt, sóhajtott egyet. Törökülésbe helyezkedett és csak csendben meredt maga elé. Nem mondott semmit és a fiú sem szólalt meg. Sokáig, tovább, mint eddig bármikor. Végül Elena törte meg a csendet, majd’ fél óra hallgatás után.
- Egyszer azt olvastam valahol, hogy két ember attól kezdve számít igazi barátnak, mikor a hallgatásuk már nem jelent kínos csendet. Vajon ez miért nem működik?
- Nem tudom. Köztünk talán soha nem is fog működni. – hangja színtelen volt, de csokoládészín szemei mosolyogtak.
- Miért? – kérdezett vissza a lány. Kíváncsian hajolt közelebb Ben-hez és várta a választ, de helyette egészen mást kapott. Belepirult, de nem ellenkezett. Mikor ajkaik elváltak egymástól, Ben szóban is válaszolt.
- Ezért Lena. Mert nem vagyunk barátok. És soha nem is akartam a barátod lenni. Csak a barátod.. – nyomta meg a csak szócskát erősen. Elen elmosolyodott, sokatmondóan hümmögött párat.
- Értem már. – bólogatott áltudatosan. Összenevettek, majd hangjuk ismét csókba fúlt.
Egymással szemben ültek a szoba közepém, kéz a kézben. Nevettek, beszélgettek, de nem voltak barátok..
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
