Ragyog és fénylik,
Ámulnak kik nézik,
Mosollyal arcukon,
Fenn a domboldalon.

De valaki lent áll,
A sötétes hídnál,
Nézi az eget,
Sír s közben remeg.

Fél az élettől,
Ragyogó fényektől,
Hisz mind becsap, átver,
Mint oly sok ember.

Nem szeret senkit,
Nem kíván semmit,
Csak annyit: "Érts meg,
S ne hagyd hogy féljek!"