...Otthon. Az a hely, ahol nem bántanak, ahol szeretnek, s ahol úgy becsülnek meg, ahogy, s amilyen vagy. Otthon nem kell szerepet játszanod, otthon nem kell ügyelned arra, mások mit gondolnak rólad. Otthon csak otthon kell lenned. Ennyi az egész...
Olyan könnyen írnak mások az otthonról, hogy attól a lánynak felfordult a gyomra. Összecsukta a könyvet, s a falnak vágta. Hasravágta magát az ágyon, s karjaival átölelte párnáját, majd beletemette arcát. Nehéz volt levegőt kapnia így, szinte csak a párna illatát szívhatta magába. De kellemes illat volt. Kedvenc kölnie illata. Még édesanyjától kapta valamikor. Mikor még az asszony élt. Amolyan régies, pumpás üvege volt, rózsaszínes árnyalatű. Rózsavíznek rózsás üvegcse.. Gyakran fújta belőle párnájára, ruháira. Olyankor mindig úgy érzete, hogy mami vele van, mami szereti, s megvédi mindentől..
Kényelmetlen volt már hason feküdnie, de hanyatt nem tudott fordulni. A vastagon felduzzadt, vörös övnyomok okozta fájdalom megakadályozta benne. Arcán végigszáguldó könnycseppek teljesen átnedvesítették a vánkost, borogatásként tapadt az anyag a gyermekien bájos arcra. Kellemes érzés volt, hűsítette a vörösen izzó pofon nyomát, s a felrepedt ajkakat. Elzsibbadt már mindkét karja, de ő csak nem mozdult. Ugyanúgy feküdt, mint miután - talán órákkal azelőtt - elhajította a könyvet, s az ágyra vetette magát. Magában imádkozott, hogy senki ne jöjjön fel hozzá a padlásra, senki ne akarja lehívni vacsorázni. Azt akarta, hogy felejtsék el. Mindenki felejtse el. Nem akart létezni, csak csendesen eltűnni a föld színéről, s elfelejteni, hogy mostohaapja miket művel vele. Szökni akart, meghalni, de nem érzett elég bátorságot hozzá magában. ~Pedig csak egyetlen ugrás..~ mondta el magában százszor, ezerszer is talán az ablakpárkányon állva, mikor lefelé tekintett az utcán vánszorgó emberekre. ~Magasan vagy, csak egy ugrás. Gyerünk! Nem fájna..~ Tényleg elhitte, hogy nem fájna, de mégsem merte megtenni. Valami láthatatlan kéz mindig visszatartotta. Visszahúzta, s görcsösen kétségbeesett zokogása és néma könyörgése ellenére sem engedte, hogy véget vessen életének. Nem tehette meg. Úgy érezte, hogy neki még az angyalok sem akarnak jót. Őt még örzője is gyűlöli, s kényszeríti, hogy szenvedésben éljen. Képes végignézni az égből, ahogy éjjelente - minden sikítás, karmolás, harapás ellenére - mostohaapja kiéli minden dühét a gyermeken. Hisz gyermek volt még, alig tizenkét éves, s már mégis többet szenvedett életében, mint a legtöbbet tapasztalt felnőtt. Gyalázatos sorsa volt, évek óta minden este "találkozott" a szíjjal, ha nem adta oda magát önként az apának. Apa..nem volt hajlandó soha kimondani ezt a szót. Neki nincsen apja! ~Maga nem az apám!~ sikoltotta többször is a férfi képébe, decsak egy pofon volt a válasz, vagy egy csapás az övvel. Semmi más.
Felemelte fejét, vörösre kibőgött szemekkel ismét az ablak felé tekintett. Sötét volt odakint, de a csillagok, s a hold - telihold volt - ragyogása fényárba borította a parányi padlásszobát. Hirtelen sötét lett, valami eltakarta az ablak elől a fényt. Kim feltápászkodott az ágyról, s közelebb lépett a tetőablakhoz. Épp nyitotta volna ki, mikor az hangos puffanással szakadt be a szobába. Egy fejecske kukucskált be fentről.
- Ne haragudj..- szólt vigyorogva, majd bűnbánó pillantások közepette, hívatlanul ugyan, de bemászott a szobába. Szőke tincsei kócosan, kuszán kunkorodtak szana-szét, feje fölött arany ragyogású korona "lebegett". ~Glória~ eszmélt fel a kisleány..
- Angyal vagy? -mosolyodott el könnyein keresztül.
- Az vagyok. S érted küldtek. Velem szeretnél jönni?
- Veled! Kérlek minél gyorsabban vigyél el..-könyörgött kétségbeesetten, s reszketve pillantgatott az ajtó felé. A szőke fiú közelebb lépett hozzá, s megfogta az egyik, remegő kis kezet. Másik kezével végigsimított a lány arcán.
- Ne félj. Nem bánthat többé. Elhiszed nekem?
Kim nem volt ebben biztos, de bólintással felelt. Hangok nem jöttek ki torkán, csak bólogatni tudott..
- Hunyd le szemeid..-kérte a fiú, s Kim engedelmeskedett. Érezte, hogy a fájdalmasd, égő érzés elmúlik hátáról, már nem húzódik az ittott felhasított, duzzadt bőr. Arcáról szép lassan száradtak fel a könnyek, felrepedt ajkáról is eltűnt a vékonyka seb, s az alvadt vér. A foltos, szakadt ruha helyett ragyogóan fehér, finom selyemből készült hálóing szerű ruha került rá. Szárnyakat, s glóriát kapott..
- Most már kinyithatod..
A lány végignézett magán, s el sem hitte amit lát, érez. Az angyalfiú bólintott, majd el nem engedve Kim kezét, elemelkedett a földtől.
- Indulhatunk?
- Igen - bólintott a lány...
Kivágódott az ajtó, s a mostoha teljesen kikelve magából rontott be rajta. Meglátta a széttört üveget, s a behullott ablakkeretet. Odalépett az ágyhoz, kirántotta a gyermek egyik kezét a vánkos alól. Csuklójánál fogva vont rajta egyet, de a test ernyedten hullott vissza az ágyra. A mellkas nem emelkedett többé, a könnyek nem áztatták már a bájos arcot. Kim már nem élt..
Hazaköltözött anyukához..
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
