1.

A csípős szél úgy mar a rubinvörös tincsek közé, mint só marná a friss, még vérző sebet, s a hideg fuvallat legalább annyira képes arra is, hogy könnyet csaljon a szembe, mint a fájdalom. Bár ez így, ebben a formában nem teljesen igaz. Van egy határ, amin túl a fájdalom már nem jut el a tudatig, megszűnik ingernek lenni éppen úgy, ahogy sok minden más is. S akkor, amidőn ez bekövetkezik, örök maradhat a kényszeredett, felvett mosoly a vérszínűre mázolt, dús ajkakon.
Csípőre kötött, egyik oldalon térdig lelógó csücsökkel rendelkező, ezúttal fekete kendőt lebegtet az utálatos, fagyos lég, s minden lebbenésnél így csal újabb és újabb szimfóniákat életre, hiszen a vörös gyöngyökből és apró, lapos fémérmékből készített szegélydísz igen szívesen játszik a szélhárfa húrjain. Minden csak nézőpont kérdése. De azon, hogy vajon a gyöngyökkel játszik-e a szél, vagy a széllel incselkednek a gyöngyrojtok, senki nem gondolkodott el még ezelőtt, s nem fog nagy valószínűséggel ilyet cselekedni ezután sem.
A lapocka tetejét éppen csak verdeső, rubin hajtincsek egymásba tekerednek a hárfajáték hangjaira, gubancokká válván annak rendje és módja szerint. Kecses, hússzú ujjak nyúlnak a fekete köpeny nyaki összefogó zsinegéhez, hogy a prémszegélyes darabot jobban a formás testre vonhassa e mozdulat.
- Fázol?
A halk kérdés nem éri a fület váratlanul, de mégis, úgy bántja, mintha ezer harci dob peregne dobhártyájától hajszálnyira. Lassan, ráérősen emelkedik fel a prémgallér alatt a jobb váll, majd süllyed vissza eredeti magasságába. Csak egy vállvonás. Más válaszra nem méltatja a gyengeséget feltételező kérdést, legyen a hang akármilyen kedves számára, melyen életre kélt az egyetlen szóból álló, hiányos kérdő mondat.
- Értem.
A hang nem némul, nem csendesül, éppen csak lemondással telik meg, csalódottsággal annak okán, hogy ismét nem kapott választ, pedig oly kitartóan próbálkozik azzal, hogy szóra bírja a makacsul hallgató, vérbő ajkakat.
- Ha gondolod, visszamehetünk, ma már úgysem érnek ide.
Újabb, gyenge próbálkozás, de legalább már nem a váll mozdul rá válaszképp, hanem a nyak, s a fej, bár az is legalább olyan lassan, unottan, mint az iménti mozdulatfoszlány. A fák törzsének északi oldalán honos kis méretű, telepeket alkotó növény színét idéző tekintet haraggal telten vet lobot, lángra gyújtva ezzel képzeletben a kérdező és a nem-válaszoló közötti távolságot, égő falat húzva kettejük közé. Az ajkak ismét nem mozdulnak, s a fej is elfordul, ahogy a nyak mozdul, majd a mohaszínű tekintet újból a távolba réved. Ha látta is a nagyonbarna tekintetet dühös tehetetlenséggel megtelni a fekete, ezüstszálakkal indákként díszített maszk alatt, akkor sem törődött vele. Egyszerűbb volt elveszni a távolban úgy, hogy közben egy tapodtat sem lépett, de mégis hetedhét határon túlra menekült.
~Már ne gyere haza!~
Suttogott gondolat, elmeszálat tépőn őszinte, s émelyítően bizonyítja azt, hogy nem a hideg által lefagyasztott, a vékony anyagú csizmában lassan kékülő lábujjak fájnak a legjobban, hanem a felét vesztett szív, s nem a jeges légmozgás csal homályos felhőket a szemre, hanem a fájdalom.
Kitépték a szívét, s ő hagyta. Szinte érzi, ahogy ott dobog akaratlanul is ökölbe szorított ujjai között a vérvörös izomköteg, melyben már alig van élet, de mégis, a testen kívül is ugyanazt a dübörgést képes produkálni, mint a mellkasban, hogyha ránézett arra, kinek érkezését épp annyira várja, mint az akasztást, jelen pillanatban legalábbis.
- Cherry..
Az újabb, az előzőeknél halkabb, de még így is dobhártyatépő hang hallatán most gyors a válaszmozdulat. Karcsú mutatóujj szorul merőlegesen az oly sok kuszát szóló ajkakra, ezzel kívánva elhallgattatni végre az illetőt. A lendület, mely ebbe a mozdulatba beleviszi, akkora, amekkorára a cselekvő maga sem számít. Midőn egyensúlya megborul, s belezuhan a maszkos karjai közé, a dacosan hallgató ajkakról elfojtott sikoly szakadna fel, ha ugyan képes lenne ilyen felszabadultságra. De a mellkasán kívül dobogó szív hetek, hónapok óta olyan hideg, hogy már nincs szüksége arra, hogy fájdalmát, ijedelmét sikoltás formájában hozza a környezet tudtára. A környezetére, mely az otthona, de melyet legalább annyira gyűlöl, mint a derekára fonódó karok tulajdonosát. Hiszen minden annyira, annyira ismerős, s ettől mégis hihetetlenül idegen. Az egyformaságukban különböző érzések tüzében égni rosszabb, mint a démoni pokolban, ezt az elmúlt időben megtanulta már.
Homlok érinti a maszkos vállát, eltűntetve ezzel a fellebbenő frufru alól a kajánul, némán és élettelenül kárörvendő nevetést hallató narancs cirádákat, melyeknek kusza kanyargóssága valamikor olyan volt, mint a gyöngyöző, gödrös nevetés, de most semmi mást nem jelent, csak azt a hazugságot, aminek okán hosszú ideje hallgatnak már a régen csacsogó ajkai.
Megremeg a maszkos ölelésében, majd szinte kitépi magát onnan, amidőn patadobogás zaja üti meg fülét. Hosszú pillák ereszkednek a mohaszín szemek elé, s egy végtelennek tűnő, idegtépő másodpercig úgy is maradnak. Nem akarja látni, ahogyan a ló és lovasa egyre közelebb ér. Elég neki a paták hangja, ennek hangosodásából világosan tudja, hogy lassan eléri őt a végzete.
Amikor már elég közelről hallja a dobogást, büszkén felveti fejét, kinyitja szemeit és metszőn az érkezőre tekint. Szinte átdöfi pillantásával a fekete hajú, fájdalmasan ismerős alakot, végigkíséri azt, ahogyan megáll vele a ló, majd azt is, ahogy lepattan a nyeregből, mintha csak most lépett volna a színpadra, mint holmi híres színész. A cseresznyeszín ajkak némák maradnak, csak a fagyos pillantás és a féloldalra fésült frufru alatt összeráncolódó tetovált homlok jelzi annak a belső vulkánnak fortyogását, amely kitörni készül, látva hogy a feketehajú kezét nyújtja a nyeregben ülő, kontyos vörös felé, s lesegíti onnan. Deréknál tartva emeli le a nyeregből a nőt, s midőn annak talpai földet érnek, az ujjak még mindig elidőznek a karcsú csípőre lecsusszanva egy darabig.
- Szervusz öcsém.
A maszkos hangja most sem esik sokkal jobban a fülének, de nem adja jelét annak, hogy a vastag köpeny, s az alatta viselt vörös ing alatt glédába állnak hátán a pihék. Az udvariaskodó köszönés hallatán csak gunyoros vigyorba húzódnak ajkai, s midőn elszakítja tekintetét a lóval érkezett feketehajútól, a kontyos vöröst veszi szemügyre. Nyelvén van valami epés megjegyzés a leszállás romantikus mivoltára, de ahogy a nőre néz, s tekintetük majdnem hogy ismeretségük során először kapcsolódik össze igazán, megdöbbenéssel hőköl hátra, s lenyeli ezzel megszólalását. A nő lélektükreiben egy pillanatra önnön fájdalmát látja visszatükröződni, s ez olyannyira meglepi, hogy még a kiegyensúlyozott ridegség álcája is lehull róla, s kendőzetlenül láttatni engedi arcvonásainak megváltozásával összetört lelkének halovány ráncait.
Elfordul a nőtől és a két férfitól is, s még mielőtt a maszkos újra szólhatna, elindul a tőlük nem messze tornyosuló kastély felé. Illetőleg elindulna, hogyha nem kiáltana megálljt lábainak egy halk, annál, amire emlékszik, kissé érdesebb tónusú hang.
- Kérlek, Corall, ne menj még!
A kiejtett név hallatán gyomra bukfencet vet, majd mandula méretűre zsugorodik, s vad remegésbe kezd. Ereiben gyorsabban kezd lüktetni a vér, s úgy érzi menten szétfeszíti belülről a hónapok óta forrásban levő hazugság-vulkán lávafolyama. Homlokához kap, hogy tenyerét rátapassza a tetováláscirádára, ezzel próbálva letörölni azt onnan. Idegességében tíz körömmel marná legszívesebben bőrét, de tudja, hogy nem teheti meg. Vállalt egy hazugságot, hát tessék, ezzel kell élnie. Fáradt sóhajjal tehát megfordul tengelye körül, kihúzza magát újfent, hátrahúzza a név hallatán meggörnyesztett vállait, s büszkeségének teljes biztonságával újra a feketehajúra szegezi pillantását. Nem szól továbbra sem, de tekintetében ott villódzik a kérdés, mely minden cifraságtól mentesen, nyersen csak olybá tűnik: “mit akarsz?”. Úgy sejti, a feketehajú ismeri eléggé ahhoz ezt a fajta nézést, hogy kérdésfeltevés nélkül is tudjon válaszolni, illetőleg tovább fűzni megkezdett szavait. De a tévedés, mint oly sok más dolog is, természetes velejárója az életnek. A férfi nem csak, hogy nem érti a tekintetvillanást, de még össze is vonja szemöldökét, mint aki helyteleníti ezt a nagy hallgatást. Lám, mit tesz egy név, s egy tetoválás a homlokra. Rögtön mindenki elfelejti, hogy kit rejtenek a mohaszín szemek.
Szemforgatását leküzdve nyitja a mai nap folyamán először szóra cseresznyeszínre mázolt ajkait. Megszólalása semmivel sem lenne udvariasabb, mint hallgatása, legalábbis akkor, ha fél évvel ezelőtt lennének, egy kikötői fogadó berkein belül. De az elmúlt fél év alatt ragadt rá némi önuralom, s ami azt illeti, bármennyire is kapjon hányingert ettől az önmagától, mégis egészen hihetően alkalmazkodik ahhoz a névhez, s ahhoz a személyhez, akit a lovas feketehajú emlegetett.

2.

- Üdvözöllek újra itt!
Főhajtása olyan szerényen udvariasra sikeredik, hogy szinte érzi, ahogy a tőle nem messze álló maszkos értetlen és meglepődött pillantása keresztülsiklik rajta, mindannak ellenére, hogy nem is néz az említett férfire. A másik feketehajút figyeli, annak mozdulatait, arcának ismerős rezdüléseit, s a mosoly, ami megjelenik a férfi szája szegletében, újra kést váj a kitépett szívbe, ezzel szegezve vissza a mellkasba az alig-dobogó szervet.
- Hiányzott már a város, jó újra itt. Igaz?
A gyöngédség, amit vár a visszakérdezéstől, s attól, ahogy a feketehajú hátranéz a lóról lesegített vörösre, teljes mértékben hiányzik a kérdésből. Ettől legalább annyira megdöbben, mint attól, hogy mennyire ismerős ráncok rajzolták át fájdalommal a nő homlokát. A kontyos vörös majdnem olyan makacsul hallgat, mint az imént ő maga, éppen csak annyi a különbség, hogy emögött a hallgatás mögött szinte tapintható a szomorúság, a megalázottság érzése. A kontyos bólintását nézi, majd azt ahogy a nyeregtáskához nyúl, hogy elfoglalja magát azzal, hogy valamiket kiszedeget belőle. Mintha a rámolás legalábbis lekötné, s kiszakítaná a társaságból, pedig erre semmi esély, ezt tudja nyilván ő maga is, de az is mind tisztában van vele, aki figyeli.
- Látod, egyetért, tehát igaz. De mondd csak, mi újság idehaza?
A feketehajú szünetet tart, majd újra folytatja, új kérdéssel vágva őt korbácsként arcon.
- Jobban vagy már?
Hogy jobban van-e, az egy igen érdekes kérdés. Meglepődve néz a feketehajúra, majd mintha segítségért kiáltana, úgy fordul a maszkoshoz. Közelebb lép hozzá, ujjait a férfi ujjai közé csúsztatja, s nekidől a maszkos vállának, átölelve karját, mintha csak menedéket keresne. Magában pedig átkozza a napot, amikor ez a színjáték elkezdődött. Átkozza, mert tudja, hogy a maszkosnak is fájdalmat fog majd okozni, éppen úgy, ahogy a feketehajú fájdalmat okozott őneki. A hazugságok hálójában viszont már mindegy, hogy merre lép, úgysem kerülhet ki belőle anélkül, hogy még több bajt ne keverne.
- A fájdalom nem múlik el nyomtalan.
Legszívesebben a feketehajú képébe kiabálná, hogy egy cseppet sincsen jól, hogy minden nap egy kicsit belehal a játékba, s most, hogy itt áll ennek a furcsa négyesnek tagjaként, legszívesebben kiszaladna a világból. De nem kiabálhat, csak hagyja, hogy a maszkos átölelje, amikor megérzi, hogy remeg. Gyűlöli, hogy ennyire gyenge, s azt is gyűlöli, hogy a maszkos sem ismeri az okokat, s miérteket. A feketehajú és a kis kontyos pedig pláne, hogy nem.
- Természetesen, így igaz. Hidd el, nekem is legalább annyira fájt őt elveszteni, mint neked.
A feketehajú hangja egészen őszintének tűnve csuklik el, de még ez sem csal belőle elő együttérzést. Viszket a tenyere, éppen ezért inkább ökölbe szorítja szabad kezét a köpeny takarásában, nehogy tényleg fel találja képelni a férfit. Hogy is fájhatna neki? Hiszen nem voltak rokonok, s ő a kontyost választotta már jóval azelőtt, hogy arra a végzetes bálra sor került volna.
Szólna valamit, levegőt vesz a mondathoz, de a védelmező, a maszkos nyitja előbb szóra ajkait. Hitetlenkedve néz fel rá, s egyszersmind haragosan is. Hiszen olyan ritkán beszél az utóbbi hónapokban, de lám, amikor megszólalna, akkor is elveszi a kenyerét azzal a hihetetlenül kedves tónusú, mélyen zengő hangjával.
- Lance, ha már nem vagy képes tapintatosan békén hagyni őt, legalább ne idekint beszéljünk erről.
A Lancenek nevezett feketehajú szeme összeszűküléséből egyértelműen látta, hogy még mindig nem virágzik a maszkos és közte a testvéri szeretet. Hiába volt a távolság, hiába voltak a szavak, minden mindegy ezeknek, s erre már hosszú idővel ezelőtt rá kellett jönnie. Haragosan szorítja meg a maszkos kezét, jelezve ezzel, hogy nem kér a védelemből. Mindig is önálló akarattal, tökéletes önuralommal és megfelelően csípős modorral rendelkezett ahhoz, hogy ne legyen szüksége ilyesmire, s most, amikor itt áll ebben a társaságban, mégis megvédi az egyetlen olyan személy, ki ismeri a titkát. Megvédi, de senki sem kérte rá. Körülbelül annyira van szüksége erre a védelemre, mint egy kiadós fenéken billentésre.
A maszkos nem érti. Pontosabban a maszkos sem érti. Hányszor, de hányszor akart vele beszélni az elmúlt hetekben, de soha nem jutott el odáig, hogy elmagyarázhasson mindent. A maszkos úgy hiszi, hogy nővére hiányzik neki, hogy az iker elvesztése okoz akkora fájdalmat, amitől ennyire elgyengült, s amitől ilyen nehezére esik felvenni a tűzvarázsló álcáját, s azzá válni, aki soha sem volt. De vajon, ha a maszkos tudná, hogy mennyire nem csak a testvéri szeretet és a testvér hiánya szítja ezt a gyengeségokozó, elemésztő fájdalmat, vajon mit gondolna róla? Valószínűleg soha nem fog kiderülni. Ahogy mellette áll, hagyva, hogy a maszkos átölelje, s játssza azt a szerepet, amibe kényszerrel bújt bele, hirtelen minden mindeggyé válik számára. Remegése alábbhagy, egy pillanatra megint megkeményszik jelleme, s előbújik belőle az, aki igazából. Csúfondáros mosolyt költöztet ajkaira, rápillant először a maszkosra, majd a feketehajúra, s midőn kikerülte tekintetével a kontyos vöröst, megszólal. Hangja hideg, karcos, s nyoma sincs benne a gyászoló testvér hangremegésének.
- Lance soha sem a tapintatosságáról volt híres.
Amint kimondja, s látja a reakciót, cseppet megbánja az egészet, s azonnal fűzi is tovább a mondatsort szöveggé, hogy egész legyen, kerek és a hazugságba illeszkedő.
- Cherry mesélt róla eleget.
Saját nevének kiejtése legalább akkora nehézségekbe ütközik, mint nap nap után eljátszani, hogy már nem szeret egy olyan férfit, aki aljamód elhagyta őt. Minden nappal újra úgy tesz, mintha már nem is emlékezne azokra az éjszakákra a fogadóban, mintha már elmúlt volna minden, amit sosem érzett, s mintha igazán, őszintén szeretné a maszkost, ki mellette áll. Furcsa dolog a szeretet, főleg egy magafajta számára. Soha nem gondolta, hogy éppen ő, aki megjátszotta bármelyik férfinak a szerelmet azért, hogy feleségül vetesse magát, majd pedig a megbízói parancsának eleget téve megölje az illetőt, éppen ő kerüljön olyan helyzetbe, amikor nem tudja megmagyarázni, miért ragaszkodik egy érzéshez, holott százszor megtiporták, százszor a földre lökték, s miközben holdfényben égtek a falak, ő ott maradt, lent a földön, de mégis, méltósággal lépett tovább, amint a vörös füst elszállt, s ő maga rájött: nincs új a nap alatt, ismét csak egyedül maradt. Régen szerette is, hogy egyedül van. Egyszerűbb volt az élet, amíg nem tudta, milyen az igazán szeretni valakit, de amióta belekóstolt, függővé vált, s szinte reszket azért, hogy szerethessen. Nem azért, hogy szeressék, az még mindig nem érdekli. De arra mindennél jobban vágyik, hogy megszabadulhasson gátjaitól és újra szerethessen valakit. Viszont szeretni nehéz, főleg egy olyannak, mint ő. Hiába kívánja, erősebb a kéreg, ami lelkét burokba zárja, így szó sincs arról, hogy újra megnyílna-e valaki előtt. A maszkos előtt meg pláne nem. Túlságosan emlékezteti arra, mekkorát bukott.
- Beszélt neked rólam?
A feketehajú megdöbbenésétől hányingere támad. Kilép a maszkos öleléséből, mellkasa előtt összefonja karjait.
- Nem gyakran beszélgettünk, de a Lovaggal őszinte volt, ő pedig beszél velem.
- Hogy van James? Működik a Vívóiskolája?
- Természetesen működik, de ne haragudj Lance, én nem vagyok postagalamb. Ha érdekel, mi van vele, akkor látogasd meg. Amiért én jöttem, az csupán pár holmi, mely tudtommal nálad maradt, s a húgomé volt.
- S ő miért van itt?
A maszkosra vonatkozó kérdésre hirtelen nem tud mit mondani. Felpillant rá, majd visszanéz a feketehajúra. Hangja gyöngédebbé válik - ez is csak a színdarab része, természetesen - amint újra megszólal.
- Azért, mert szeret. A sors furcsa fintora, hogy míg te képtelen voltál őszintén szeretni az ikerhúgomat, addig az ikerbátyád rám talált.
Nem mer a maszkosra nézni. Tudja, hogy szavai nyersek, túlzóak és tele vannak vádló felhanggal, de nem bírja türtőztetni magát. Amikor valami felidegesíti, mindig őszintébb, mint amilyennek lennie kellene, s most felidegesítette ez a bájcsevely. Hangját ugyan nem emeli fel, de a levegő remeg körülötte, épp mintha kiabálna.
Karok fonódnak derekára, s egy áll támaszkodik fejbúbjára. A maszkos közelsége, őszinte kedvessége csak olaj a tűzre. Szívesen sikoltana, vagy rohanna addig, amíg a lába bírja, de nem tud megmozdulni. Nem csak azért, mert megint ölelésbe lett kényszerítve, hanem azért, mert a feketehajú pillantásában olyasféle örvénylést vél felfedezni, mely a talajhoz szegezi.
~Csak nem rájöttél?~
A gondolat úgy hasít elméjébe, mint ahogy véső váj a jégbe, repedések hálóját keltve életre rajta, hogy a jégfalból hatalmas darab szakadhasson le, utat engedve ezzel a természet további pusztító munkájának. Az a jégmennyiség, ami ezáltal viszont lehull lelkéről, mind vad lávává olvad bensőjében, felszítva a gonosz tüzet benne. Kihívón, dacosan néz bele a barna szemekbe, s amint a mohaszín elkeveredik ezzel a nagyonbarnával, a cseresznyeajkak szegletében haragos-gúnyos mosoly is születik.
Megfordul a maszkos ölelésében, karjait a férfi nyaka köré fonja, ekképpen húzódva annyira közel hozzá, amennyire csak tud. Lábujjhegyre emelkedik, teljes testtel simul a férfinek, majd ajkait a maszkoséira tapasztja, mohó csókot lopva ezzel. Belső szenvedély fűti, olyan mint egy jó szerelmes, vadóc, heves és a maszkos legnagyobb meglepetésére talán az lehet, hogy megfelelő mértékben érzelmes is ez a csók.
 

- folyt. köv. -