Hatalmas, antik tükör függött a bejárati ajtóval szembeni falon. Kopott volt és fekete keretű, de az ébenszín fa szépen volt faragva ás ha rásütött a nap, akkor olybá tűnt, mintha beszélne. Régiségében volt valami megnyugtató és kellemes, ellentétben az aula többi berendezésével. Az ülőgarnitúrák - melyek a terem mind a négy sarkában ugyanúgy voltak elrendezve – rideg, szürke színű huzattal voltak bevonva, az összes dohányzóasztal meg se-barna színben „pompázott”. Nem tűnt túl elragadónak a látvány, s már amikor először beléptem az ajtón, akkor tudtam, hogy nem fogom kibírni itt. Az intézet többi diákja teljesen más volt, mint én, más körülmények között éltek, már anyagi lehetőségekkel bírtak. Csoportosan jöttek, többen ismerték egymást, de én egyedül voltam, mint a kisujjam. Minden porcikámmal arra koncentráltam, hogy kitaláljam, miként szökhetek meg onnan. Egyik éjjel, mikor már mindenemet összecsomagoltam, leosontam az aulába, hogy még egyszer utoljára körbenézzek a sötét helységen, mielőtt örökre megszököm onnan. Elsétáltam a tükör előtt, s még utoljára megnéztem magam benne. Láttam a szög egyenes, világos rézvörös tincseket, melyek kibontva hullottak arcomba; láttam a friss, tavaszi mezők színét idéző tekintetet, de.. láttam valami mást is. Hátrafordultam, hogy magam mögé nézzek, de ott nem volt semmi olyasmi, ami a tükörben megjelent. Érdeklődéssel telt meg tekintetem, közelebb léptem a tükörhöz és néztem, hogy mit mutat nekem. Egy idő után már nem láttam magamat, legalábbis nem úgy, ahogy vagyok. A tükörképem cseresznyemintás, fehér nyári ruhát viselt, két fonott copfba volt fogva haja és mosolygott. Én nem mosolyogtam, komor voltam és jéghideg. Belőle melegség és kedvesség áradt, olyan, amilyen belőlem sohasem. Integetett nekem, majd elszaladt, s nem láttam mást egy darabig, mint egy házat valami dombnak a tetején. Füstölő kémény, vidáman vöröslő cserepek.. és egy integető asszony a küszöbön, fehér-piros kockás kötényben és fejkendővel a fején.
Az asszony közelebb sétált, szemellenzőként homlokához illesztette jobb kézfejét és úgy mozgott a szája, mint aki kiabál. Nem tudtam leolvasni, hogy mit mond, de legnagyobb meglepetésemre a szöveg – mint egy filmen a felirat – hirtelen megjelent a tükör alján, a keret fölött. A nevemet kiabálta, az én nevemet, aki nem is voltam ott.
Értetlenkedve ráztam meg a fejem, legyintettem és hátat fordítottam a tükörnek.
- Buta képzelgés. Csak játszik velem. – morogtam félhangosan, majd elindultam, hogy újra felkapva bőröndömet, dolgomra induljak. Nekem célom volt, szökni készültem.. Megragadtam a bőrönd fülét, felemeltem és elindultam az ajtó felé. Alig kettőt léphettem, amikor hatalmas kiáltás rázta fel az aula hűvös csendjét.
- Allegra!
Hirtelen ijedtségemben elejtettem a táskámat. Visszarohantam a tükörhöz és mérgesen leintettem, mintha tényleg ember lenne, aki kiabált.
- Csitt legyen! Felharsogod az egész házat! Hát hogyan szökjek meg, ha így ordítozol? – szidtam össze a hölgyet, aki a tükörképben állt, s kiabált. Amaz oda sem figyelt, csak kiabált tovább, de immáron hangtalanul, feliratként csupán. Aztán egy idő után elhallgatott, abbahagyta a körbekémlelést, leengedte karját törzse mellé. Elmosolyodott, majd mikor a feliraton újabb szöveg jelent meg, akkor ölelésre tárta karjait. Az ölelésbe nagy hévvel futott bele az előbbi, copfos lány, aki én voltam, de mégsem én. Félrebiccentett fejjel figyeltem, ahogy hanyatt esnek a fűben, nevetnek. Szinte tapintható volt a szeretet, ami kettejük kapcsolatát rajzolta át. Ez a szeretet tapasztott engem is oda az aula márványkövére, hogy lecövekeljek a látott képek súlya alatt.
A lányka „pillanatot intett” anyjának, felkelt a fűből és elindult felém. Mikor már annyira közel volt a tükör széléhez, hogy semmi más nem látszott, csak az ő teljes alakja, ami akkora volt, mint az egész kép, akkor kinyújtotta karját, és az hirtelen mintha áttörte volna az üvegfalat, kinyúlt a tükörből. Megelevenedett és engem hívogatott mutatóujjával. – Ne félj! Gyere!. Jelent meg a feliraton, és én minden józaneszem tiltakozása ellenére megindultam felé. Megfogtam a kinyújtott kezet és beléptem a világukba. Lenge szellő csapott meg, éreztem a friss, tavaszi levegő illatát. Magamra néztem, s meglepődtem azon a változáson, ami rajtam végbement. Cseresznyemintás, világoskék ruhában voltam, a hajam kócmentesen hullott szemeim elé. Hallottam a hangot, mely a nevemet súgja, és éreztem magamon az eladdig idegen nő ölelését. A lányka, ki idehozott, elengedte a kezem. Megvárta, míg az anya megölel, majd ő következett. Átfonta karjait nyakam körül, homlokát az enyémhez tapasztotta, és eltűnt. Bennem. Ő lettem én, én lettem ő.
Egyedül maradtam a hölggyel, akiből most felém sugárzott az a rengeteg szeretet.
- Hol kószáltál, kislányom? Már csak rád várunk az ebéddel, Allegra. – megsimogatta a hajam, majd hagyta, hogy kimondjam az első szót, ami eszembe jutott.
- Anya. – suttogtam, s ő ismét megölelt. Karon ragadott és felkísért a házba. Boldog voltam, ahogy ő is az volt. Tudtam, éreztem..
Reggelre a tükörből festmény lett. Egy fehér-piros kockás kötényes nő ölel egy gyermeket. A kislányon világoskék, cseresznyemintás nyári ruha van, haja vörös, válláig ér. Mögöttük a dombtetőn füstölgő kéményes ház áll, s a kép alján ott a felirat: Anya. Az aula közepén pedig ott állt elhagyatva a bőrönd mindaddig, míg az első ébredezők nem jelentették az intézet igazgatójának, aki azonnal elvitette onnan. Allegra Stevenson nem volt már többé az intézet tanulója, de a szemfülesebbek észrevehették, hogy attól kezdve mindig ott mosolygott a festményen boldogan, az egykoron jéghideg, távolságtartó lány. Minden a helyére került..
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
