Az utcán ért a hajnal azon a napon. Egy buszmegállóban ültem, hátamat a pad támlájának vetve és csak meredtem magam elé. Lóbáltam lábaim, de nem végeztem egyéb mozgást. Igyekeztem megtanulni milyen, mikor ébren alszik az ember. Nem lehet mindig ébren lenni, néha nagyon jól esne az embernek csak egy félórányi pihenés. Mindig szerettem aludni, s ez akkor sem volt másként. csupán régen nem tehettem meg, mert voltak fontosabb dolgaim a délutáni sziesztázásnál, akkor meg nem tudtam megtenni, mert képtelen voltam rá. Láthatatlanságommal az örök ébrenlét átka is a nyakamba szakadt.
Frizurám mit sem változott az elmúlt idők során, ugyanolyan tiszta és friss volt a hajam, s ugyanúgy benne díszelgett tincseim között az a néhány, fekete színű csat, amiket úgy szerettem hordani. Mindig azt hittem, hogy a vízcsepp alakú, plüssös hajdíszektől majd különleges leszek, mert senkinek nem volt olyan az ismeretségi körömben. Nyunyi hozta egyszer külföldről nekem, mikor még egészen kicsi voltam, s az egyetlen húga. Fanny az idő tájt született valamikor. Vagy pár héttel később. Talán..
Felemeltem fejem, s ijedtemben majdnem leestem a padról. Egy férfi guggolt előttem, két tenyerével térdeim mellé támaszkodott a padon. Csukva volt a szeme. Felvont szemöldökkel néztem rá, de nem szólaltam meg. Tudtam, hogy csak a véletlen műve lehet ez az egész, hisz nem lát a világ. Felhúztam térdeim, s anélkül, hogy a kezére lépjek igyekeztem átemelni lábaim karjain. Már majdnem sikerült, mikor - még mindig csukva tartott szemekkel - felkapta egyik kezét a padról és megszorította a bokámat. Ijedtemben felsikítottam, s magam is meglepődtem hangom erején. Régen nem hallottam már a hangomat, legalábbis nem olyan hangosan.
- Maga.. Maga.. Maga lát engem? - dadogtam megilletődötten, de mégis meglehetősen színtelen hangon. Nem bíztam már a világban, s igyekeztem nem fárasztani reményekkel magam. Biztos voltam benne, hogy semmi értelme annak, hogy szóljak azokhoz, kik véletlenül rám néznek, mert nem engem látnak, csupán mögöttem valakit, vagy valamit. Mégsem rám nézett egyik sem, csupán át rajtam, mögém.
- Ez miért olyan meglepő? - tette fel a kérdést, mintha teljesen természetes dolog lenne, hogy észrevesz. ~ Nem érti.. gondoltam, de nem volt időm reagálni szavaira, mert folytatta ő. - Miért lepődsz meg azon, ha valaki meglát, Ada Mae Swan? - bele sem gondolt, hogy miket beszél, olyan volt, mintha abban a pillanatban -  mikor szólni támad kedve - találná ki mit is akar mondani. Hangjában volt egy jó adag  hűvösség, de nem volt nyers, vagy mogorva. Csupán azt éreztem, mintha feljebb való lenne nálam. Ezt érzékeltette velem minden kimondott szava..
- Honnan tudja a nevemet? És miért lát?
- Ne vonj felelősségre azért, aminek örülnöd kellene. - vetette oda szárazon, éreztem, hogy néz, de továbbra sem nyitotta ki szemeit. Mintha szemhéjával figyelt volna meg. Nagyon furcsa volt.
- Bocsánat. - nyögtem ki elhaló hangon. Az volt az érzésem, hogy ezt kell mondanom. Valami furcsa erő járta át a férfi auráját, és nem tudtam mást szólni. Csak elnézést kellett kérnem.. Elnézést azért, mert tudatlan vagyok. - Honnan jött? - kérdeztem ismét, de ő nem válaszolt. Később már nem lepődtem meg ezen, de akkor feldühített vele. Érezhette, mert abban a pillanatban, mikor kinyitottam számat, hogy valami csípőset vágjak hozzá, kinyitotta a szemét. Tekintetét látva elakadt a lélegzetem. Gyönyörű, zöld szeme volt, olyan, amilyet soha azelőtt nem láttam még. Zöld, bűvölő, csodálatos. Ilyen zöldért epekednek a mezők, ilyenné szeretne lenni az összes smaragd. Tökéletes-zöld, mely megbabonáz, átölel, végigtáncol pillantásával a testeden, megöl, hogy magából adva egy darabot élesszen újjá, és ivódjon beléd. Ezek jutottak eszembe, mikor a szemébe néztem. A szemébe néztem, mert képtelen voltam más merre fordítani fejem. Zavart, hogy ilyen mértékben engedelmeskedtem neki. Nem értettem mi történik velem..
- Gyere! - állt fel, majd hátat fordított nekem és eltűnt az addigra elszaporodó tömegben. Hiába pattantam fel gyorsan, s indultam meg futva mögötte, mégis eltűnt a szemem elől. Csüggedten álltam meg, s lehajtottam a fejem.
~ Csak képzelted, bolond.. suttogtam magam elé, és elindultam az emberek között. Haza akartam menni. Néha, mikor nagyot csalódtam valamiben, akkor lefeküdtem ágyamra, s addig sírtam, ameddig el nem aludtam tőle. Akkor is valami ilyesmit akartam tenni. Csak az alvást hagytam volna ki.
- Jössz már? - hallottam meg ismét az ismerősen idegen hangot, de nem láttam őt magam előtt. Hátra fordultam, de ott sem volt.
- Mégis hová? - tettem fel a kérdést, de választ megint nem kaptam. Csak egy érintést éreztem a vállamon, majd a tarkómon, s ez az érintés simítássá alakult. Átkúszott arcomra, majd le az állam alá. Nem volt benne érzés, vagy különös kedvesség. Csupán útmutató volt, jelzés arra, hogy merre menjek.
Elengedte az államat, majd megjelent előttem. Megint csukva volt a szeme, s most különösen zavart. Éheztem a zöld tengerre, melyet szándékosan rejtegetett előlem szemhéjai mögött. Később azt is elmondta, hogy miért.
Ment előttem, de nem nézett hátra. Csak vezetett, s én követtem őt. Nem akartam elveszteni szem elől. Végig haladtunk a városon, elhagytuk a főutat, s egy erdőn keresztül valami tisztásra vezetett. Nem is tudtam, hogy a városhoz ilyen közel van egy ekkora erdő is.
Megállt, de nem nézett hátra, hogy követtem e. Mintha tudta volna, hogy igen. Beszélni kezdett, de halk hangját elvitte a szél.
- Nem hallom! - szóltam, figyelmeztetni akartam ezzel arra, hogy beszéljen hangosabban. Előrébb léptem, s már elé is álltam volna, de ő egy határozott mozdulattal kinyújtotta oldalra egyik kezét, ezzel megálljt parancsolva nekem.
- Nem hallanod kell, hanem érteni. Ne, ne kérdezz semmit.. - előzött meg megint. Akkor is tudta, hogy szólni akartam. Mikor legközelebb megszólalt, még halkabb volt, mint azelőtt. Dühösen forgattam szemeimet, s felé fordultam fülemmel, hátha úgy jobban fogom hallani. Erről is tudott, s zavarba hozott, mikor rájöttem.
- A szíveddel hallj, ne a füleddel.
Hátrahőköltem, nem mertem tovább hallgatózni. Nem értettem mit akar tőlem, nem hallottam amit beszél. A fülemnek halk volt, a szívemnek pedig nem volt füle. ~ Ez nem normális.. morogtam magamban, s legszívesebben otthagytam volna. Hozzászoktam a magányhoz és zavart is valahol, hogy ő meglátott. Nem volt ismerős, akkor milyen jogon vesz észre?
- Elmehetsz, ha akarsz. De hidd el, semmivel sem vagyok kevésbé normális, mint Te, vagy bárki más. - fél kézzel legyintett, hatalmasat sóhajtott, majd felém fordult. Szinte lábai mozdítása nélkül ott termett előttem. Legalábbis én nem láttam, hogy lépne egyáltalán. - Reménytelen vagy Ada Mae Swan. Reménytelen, mint a többiek.. - szólt, de nem értettem miről beszél. Semmit nem értettem, ami vele kapcsolatos volt.
- Ki vagy? - csúszott ki a számon a kérdés, de ő ahelyett, hogy válaszolt volna letakarta szemeimet kezével. Mikor elvette arcomról kezét, már egész másként nézett ki a rét. Teli lett emberekkel, de mintha nem tartoztak volna egy időbe és korba. Voltak hölgyek csinos udvarhölgyektől megszokható ruhában, voltak frakkos és farmeres férfiak, voltak gyerekek és egészen öregek is.
- Kik ők? Hogy kerültek ide? - kérdezősködtem tovább, és meglepetésemre válaszolt is.
- Olyanok, mint Te. De már nem tartoznak ide. Csak egyikük.. - egyetlen intésére eltűnt mindenki a rétről, csak egy lány maradt rajtunk kívül ott. Magas volt, sötét színű haja egész rövidre volt vágva. Ruhája fehér volt, mint a hó, én esküvői ruhának néztem, de már nem voltam biztos semmiben. - Melodie Brooks.  - mutatott rá a lányra, s amaz pedig hasonlóképp cselekedett vele. Rámutatott a férfire, s bemutatta őt.
- Benjamin Force.
Olybá tűnt, mintha betanult mozgás lenne az egész. Mint egy színjáték, amibe belecsöppentem. ~ Nem, nem álmodhatom. Én nem tudok álmodni. Hisz aludni sem.. Értelmetlen volt az egész, és hirtelen elfogott a félelem. Féltem attól, hogy túl kíváncsi leszek, attól, hogy mégsem igaz ez az egész, és csalódnom kell megint.
- Ada Mae Swan - mutatkoztam be végül én is, így éreztem illőnek. De a válaszukat hallva leforrázottnak éreztem magam.
- Tudjuk. - vágták rá kórusban, mire elkerekedett szemmel mértem végig mindkettőjüket. Csukva volt a szemük, de a lány hamarabb nyitotta ki, mint Benjamin. Melodie-nak barna szeme volt és a tekintete teljesen jellegtelen. Nem éreztem benne azt a magasabbrendűséget, mint a férfiben.  
- Mi hoztunk ide. - mosolygott rám Melodie, de émelyített a mosolya. Mi az, hogy ők hoztak ide? Hova?
- Hova? - csúszott ki számon, de meg is bántam azonnal. Féltem a válaszuktól. Volt mitől..
- A semmibe. A láthatatlanságodba..
- Az nem lehet! - toppantottam lábammal, s hátat fordítottam nekik. De legnagyobb meglepetésemre mikor felnéztem ők ugyanúgy szemben álltak velem. Benjamin egészen közel, Melodie meg kissé távolabb. Pont úgy, mint azelőtt.
- De lehet. - szólalt meg a férfi, majd intett és Melodie eltűnt a semmiben. - Ülj le, Ada Mae Swan. Beszélned kell velem.
Szavai nem voltak parancsolók, de engedelmességre kényszerítettek. Leültem a fűbe, s ő is leült mellém. Egy pillanatra eltűnt minden, majd mikor legközelebb kivilágosodott, már valami hegy tetején ültünk. Legalábbis nekem hegynek tűnt, de valójában nem volt az. Azóta sem tudtam meg, hogy mi lehetett.
Azt akartam, hogy szólaljon meg, magyarázatot vártam, de ő ugyanezt kívánta tőlem. Magyarázzak arról, amire kíváncsi. Csakhogy nem tudtam, mit szeretne hallani.
- Miről kell beszélnem?
- Az életedről.
- Nincs olyanom. - hajtottam le fejemet, de ő odanyúlt az állam alá és fej emelésre kényszerített. Maga felé fordította arcomat, s kinyitotta szemeit.
- Így könnyebb lesz.. - suttogta, de többet nem szólt. Várt.. a szavaimra várt.
Vettem egy nagy levegőt, és belekezdtem. Igazán nem tudtam, mit kellene mondanom, de a zöld örvénylés magával sodort. Válaszokat láttam benne a kérdéseimre, s Benjamin-nak igaza lett. Továbbra sem tudtam, hogy miért kerültem oda, de már nem akartam szabadulni. Csak mondtam, ami eszembe jutott. Meséltem neki Beia-ról, Fanny-ról, Tim-ről, Adam-ról, mindenkiről. Látszólag nem érdekelte, mert nem is bólogatott. Hagyta, hogy szárazra beszéljem a számat, s csak akkor szólalt meg, amikor már nem volt mit mondanom. Éveknek tűnt az idő, míg beszéltetett..
- Nem erre voltam kíváncsi, még nem olvasol jól.
- Olvasni? - kérdeztem vissza kíváncsian, s talán túl hirtelen ahhoz, hogy időm legyen megbánni.
- Ne kérdezz! - kiáltott rám, hangjától összerezzentem.
- Miért kiabálsz? Félsz? - vágtam vissza pimaszul, mire egy pillanat alatt, minden szó nélkül eltűnt. Nem tudtam hova lett, de megrettentem attól, hogy elveszíthetem. Hatással volt rám, válaszokat vártam, de tudtam, hogy magamtól kell kiolvasnom őket lényéből. - Ne haragudj Ben. Gyere vissza.. Kérlek.. - szólaltam meg végül, de ő nem jelent meg. Csak egy női hang csengett a fülembe, s a nevet ismételte: - Benjamin Force. Benjamin Force.
Nem értettem miért mondogatja, csak kérleltem Benjamin-t, hogy ne hagyjon egyedül.
- Ben, kérlek. Kérlek, ne hagyj itt! Megtanulok olvasni, csak gyere vissza. Hozzám.
A hang továbbra is csengett fülemben, és hirtelen megértettem mit akar. Itt nem volt becenév, itt csak hivatalosság volt, s semmi más.
- Benjamin Force, kérlek.. - súgtam utoljára, utolsó mentsvárként „egészben” ejtve ki nevét. Pár másodperc múlva megjelent mellettem, ugyanúgy ülve, mint ahogy eltűnt.
- Nem mentem sehová. - válaszolt egyszerűen, s ettől a választól nagyon butának éreztem magam. Taníts!, kértem, s ő akkor először engedelmeskedett.
- Olvass a szememből, Ada Mae Swan, s ne higgy el mindent, amit látsz. Ha eltűnök, érezd, hogy itt maradtam, ha nem szólok, halld a szavaim. Menni fog, „honey”?
- Nem tudom. - vallottam be őszintén. Megszólítása nem érintett furcsán, olyannak tűnt, mintha mindig is így szólított volna.
- Látod, ez a baj. - szólalt meg csöppnyi hallgatás után. Ránéztem, kérdőn felvontam szemöldököm, de ő hátat fordított nekem ültében. - Semmit sem tudsz biztosan, Ada Mae Swan. Gondolom, arról sincs elképzelésed, hogy miért kerültél ide.
- De, tudom. - válaszoltam határozottan, s ittlétem alatt először mosolyodtam el. Biztos voltam benne, hogy igazam lesz. - Azért vagyok itt, mert idehoztál. Csak nem értem az okát.
- Részben van csak igazad, "honey".
- Részben? És melyik részében? – vontam fel szemöldököm. Kérdő pillantásom és értetlen arckifejezésem nem érintette Benjamin-t túl mélyen. Eszébe sem jutott válaszolni. A zöld tekintet sürgető csillanása tudatta velem, hogy magamnak kell rájönni az erre vonatkozó válaszra. – Rendben. Akkor megpróbálom másképpen. Azért hoztál ide, mert úgy érezted, hogy nem tettem valamit helyesen az életben?
- Igen, pontosan ezért Ada Mae Swan. Pontosan ezért. – helyeselt, s valami furcsát vettem észre tekintetében. Büszkeséget. Igazi büszkeséget, olyat, amelyet annak idején csak édesapám tekintetében láttam, amikor valamit jól csináltam, amire tanított. Örültem neki, hogy végre a kedvére cselekedhettem. Most már csak az volt hátra, hogy rájöjjek: Mit tettem rosszul, amit ő másként cselekedett volna?
- Kérdezhetek valamit, Benjamin Force? – tettem fel a kérdést. A válasz, amit kaptam nem lepett ugyan meg, de kellemetlenül érintett.
- Nem. Csak válaszolnod szabad.
- Értem. – nyögtem, mint akinek a fogát húzzák, majd hosszas hallgatásba merültem. Azon gondolkodtam, hogy mit mondhatnék neki. Azon járattam agyamat, hogy mit tettem meg életemben azokból a dolgokból, amiket megígértem, kitűztem célnak magam elé. Amint eszembe jutott valami, rögtön mondtam neki. Nem volt rövid a lista, de ő minden egyes alkalommal - amikor egy történetet befejeztem – csak a fejét ingatta.
- Talán azért, mert megígértem Tim-nek, hogy örökké a barátja leszek, tegyen akármit. – fejrázás volt a válasz. Én gondolkodtam tovább. – Csak nem azért, mert túl sokat hazudtam Nyunyi-nak? Illetve.. – jutott eszembe, hogy ők csak a hivatalos formát ismerik. – Beia Swan-nak.
- Értettem Nyunyi-ként is, „honey”. De nem jó helyen tapogatózol. Próbálj olvasni, csak egyszer az életben próbálj meg jobban figyelni a jelekre. – Csöppnyi megrovás volt a hangjában, de különösebben nem zavart. Elpirultam a leszidás hatására, de egyre kevésbé éreztem kellemetlenül magamat, amikor Benjamin Force mellettem volt.
Belenéztem a szemébe, hosszan figyeltem a zöld örvénylést. Éreztem, amint éhes cápaként marcangolnak a különös csillanások, de mégsem értettem, hogy mit akar tőlem. ~Ígéretek.. Hazugságok.. Vágyak.. Álmok.. Célok, ez az!. Majdnem felkiáltottam örömömben. Hirtelen mintha gondolataimra igenlő feleletet láttam volna az alak tekintetében.
- Feladtam az álmaim. Nem teljesítettem be legfontosabb célomat. Hagytam magam lebeszélni a Színművészeti Középiskoláról.
- Végre.. – sóhajtott megkönnyebbülten. Először láttam rajta, hogy érez is és nem olyan a szíve, mint egy kődarab. – Rájöttél hát, Ada Mae Swan. Örülök neki. Nehezen ment, de csak megértetted, hogy miért hoztalak ide. Azt akartam, hogy rájöjj, valamit nagyon elrontottál, már az elején. – és csak beszélt, csak beszélt, hűvösen, de mégis furcsa szeretettel szavaiban. Én ennek ellenére minden elhangzott mondat után jobban haragudtam rá. Mégis milyen jogon szakított el az életemtől egy ilyen semmiség miatt? Honnan vette hozzá a bátorságot? Nem isten ő, ő ehhez senki.
- Fájdalmat okoztál! – születtek könnyek szemeimben. – Fájdalmat okoztál nekem, a családomnak, azoknak akik szerettek. Tönkretetted az életem! – torkolltam le. Ő elfordította a fejét és eltűnt megint. Akkor éreztem, hogy mellettem van, hiába szökött el szemeim elől. Ingerülten folytattam tovább, szitkok hosszú sorát zúdítottam rá. Az eltelt idő minden fájdalmát és gyötrelmét a nyakába akasztottam, nem hagytam, hogy szóhoz jusson. Aztán hirtelen elfogytak a szavak, már nem volt mit mondanom. Magamba roskadva ültem a meredély szélén és némán hullajtottam könnyeim..
Egy kezet éreztem a vállamon, felnéztem, s ő ott állt mellettem. Állt, és én is álltam. Homokos talajt éreztem mezítelen lábaim alatt, s ahogy végignéztem magamon, nagyon furcsát tapasztaltam. Kórházi hálóingbe bújtatott testemen rengeteg zúzódásnyom éktelenkedett, megtapogatva arcomat éreztem, ahogy alsó ajkam össze van varrva. Benjamin felé fordultam, mire ő egy tükröt tartott elém, melyben jobban megnézhettem megváltozott kinézetem. Egyáltalán nem így emlékeztem magamra.
Beesett szemek, arcomba ragadó, szőke tincsek, felrepedt száj, monokli a szem alatt. Jobb, begipszelt karom a nyakamba volt kötve, másik karomat kék-zöld zúzódások tarkították. Nem fájt semmim, sőt, őszintén szólva egyáltalán semmit nem éreztem.
- Ezt meg miért? – vontam fel szemöldököm. Benjamin eltűntette a tükröt, rám nézett és elmosolyodott.
- Kell az alibi. Sértetlenül nem küldhetlek vissza. – Szavaiban volt valami megnyugtató, de én mégsem éreztem tőlük jobban magam. Szóltam volna, de ő csendre intett, s folytatta tovább. – Egyet soha ne felejts el. Nem adhatod fel az álmaid, mert ha megteszed, többé nem engedhetlek haza. Nem szeretném, ha úgy járnál, mint Melodie. Van némi bordatörésed, csuklótörés, zúzódások, varratok. Fájni fog, „honey”, de nem tehetek mást. És most.. – mondta volna tovább is, de nem hagytam neki. Hirtelen ötlettől vezérelve közelebb léptem hozzá, átöleltem és a vállára hajtottam fejem.
- Köszönöm! Mindent köszönök Benjamin Force. Tudom, hogy nagyon haragudtam, de most már nem számít. Semmi sem számít. Nagyon köszönöm! – hebegtem, majd felemelve fejem egy puszit nyomtam az arcára. Ő meglepődött, éreztem rajta.. Egy darabig hagyta, hogy öleljem, majd eltolt magától.
- Ne köszönd, inkább jegyezd meg amint mondtam. És most menj, eredj! – parancsolt rám, s a tenger felé mutatott. Én intettem neki, majd minden kérdés nélkül belegázoltam a vízbe. Egy idő után éreztem, hogy teljesen ellep, s felötlött bennem a gondolat, hogy talán becsapott, de akkor fordult egyet velem a világ. Hirtelen egyszerre hasított fájdalom minden porcikámba, melyeket Benjamin sebzett meg alibiként. A fejem alatt párnát, bal kézfejemen pedig ismerős súlyt éreztem. Valaki fogta a kezem.
Óráknak tűnt a perc, mialatt sikerült erőt vennem magamon és kinyitnom a szemem. Benjamin Force nem hazudott. Fájt, nagyon fájt. De minden kellemetlenség ellenére képes voltam örülni, hogy újra „otthon” vagyok.
A szoba, melyben feküdtem, apró kórterem volt. Az ágy mellett egy széken Fanny aludt Clark ölében, Nyunyi pedig az ágyra borulva szendergett. Oldalra fordítottam a fejem, apró, fájdalmas félmosoly született ajkaimon.
- Michael.. – súgtam, ő rám nézett, és szintén elmosolyodott.
- Mondtam én, hogy rossz pénz nem vész el.. – súgta vissza, aztán pillanatok múlva felébresztette Nyunyi-t. Egy órán belül mindenki megérkezett, akiket valaha szerettem. Ott álltak körülöttem, beszéltek, meséltek, váltották egymást. Mindenki, aki számított. Aki nem aznap érkezett, az az aztán következő héten. Teli voltam látogatókkal. Jól esett… Egyik nap aztán, mikor bejött egy idegen, fehérköpenyes alak, a látogatók mind kimentek, s egyedül maradtam az orvossal. Amaz leült az ágy melletti székre, szemügyre vette néhány zúzódásomat. Ahogy ő engem figyelt, nekem volt időm belenézni a szemeibe. Zöld tekintet, mely bűvölő, csodálatos. Ilyen zöldért epekednek a mezők, ilyenné szeretne lenni az összes smaragd. Tökéletes-zöld, mely megbabonáz, átölel, végigtáncol pillantásával a testeden, megöl, hogy magából adva egy darabot élesszen újjá, és ivódjon beléd. Újra eszembe jutottak ezek a képek. Felnézett, szórakozottan kezét nyújtotta felém. Én bal kézzel megszorítottam az udvariasságból odatartott jobbot, majd mikor szólt volna, én megelőztem.
- Benjamin Force.
- Honnan tudja? – kérdezte, mire meglehetősen zavarba jöttem. Rápillantottam a mellkasán lévő névtáblára, majd félmosollyal az ajkaimon közöltem vele.
- Olvasni még tudok. Ada Mae Swan. Örvendek, már amennyire a helyzet groteszksége engedi.. – mondtam, ő elmosolyodott.
- Óh, igen, a névtábla. Én is örvendek kisasszony. – szólt, majd búcsúzott, és kiment. Sokáig néztem utána, arcomra odakövült az öröm. ~ Ha tudnád, Benjamin Force, amit én tudok..
Felnéztem a plafonra, lehunytam szemeim. – Köszönöm. – rebegtem, s még hallottam, ahogy Fanny benyargal a szobába kiáltozva, majd Nyunyi csendre inti és kitessékeli. Újra álomba merültem, a visszatérés örömével. Talán nem volt hiábavaló az a néhány hosszú év, melyet itt nem is érzékelt senki..