Erick arra ébredt, hogy valaki járkál a szobában. Hirtelen pattantak fel szemhéjai, felugrott az ágyról, s már harsant volna, hogy kérdőre vonja a betolakodót, amikor meglátta, hogy Maurice az. Bocsánatkérő pillantást vetett a gyógyítóra, s visszaült az ágyra még mindig eszméletlen felesége mellé. Megdörzsölte szemeit, hogy kimorzsolja belőlük álmosságot. Elmerengett azon, hogy vajon hány órát mesélt folyamatosan Cygnusnak az éj leple alatt. Nem tudta volna megmondani, de úgy emlékezett, hogy felesége reagált a hallott szavakra. Mintha megmozdult volna..
Maurice köszönése rázta vissza a valóságba.
- Cryess, uram!
- Cryess, Maurice!
- Volt valami változás az éjjel, uram? - kérdezte a gyógyító, miközben az ágy mellett sertepertélt, s magával hozott tégelyeivel matatott.
- Azt hiszem, megmozdult. Úgy emlékszem megszorította a kezem, de.. - Erick elgondolkodott egy pillanatra, némaságba fagyasztva ezzel a beszélgetést. Végül egy sóhajjal folytatta. - ..lehet, hogy csak szerettem volna, ha ezt teszi.
Maurice együttérző mosolyától szinte hányingere támadt. Hálás volt a gyógyítónak, amiért ápolta felségét, de a sajnálatra nem volt vevő. Eléggé aggódott ahhoz, hogy az ilyen szomorúan kedves pillantások ne megnyugtassák, hanem még inkább felkorbácsolják a benne fortyogó féltést. Viszont nem akarta megsérteni Mauricet, így úgy döntött, hogy kimenti magát, s egy időre távozik a helységből. Úgyis csak láb alatt lenne, míg a gyógyító Cygnus sebeit kötözi.
- Azt hiszem, járok egyet. Vigyáznál rá, amíg vissza nem térek?
Maurice bólintott, de nem nézett fel. Túlságosan lefoglalta, hogy a lehető legóvatosabban fejtse le Cygnus testéről a már itt-ott átvérzett gyolcsot. Csak akkor emelte fel tekintetét, amikor meghallotta, hogy az ajtó tompa puffanással bezárult. Egy sóhajjal engedte útjára a Rendmestert, s pár szívdobbanásnyi időre belefeledkezett a fiatalok sorsán való szánakozásba. Hiába mondogatta, hogy minden rendben, egyáltalán nem volt biztos abban, hogy Cygnus felépül-e valaha.

Caila nagyot nyújtózott fogadott apja karjai közt. Óvatosan kibújt az erős kar alól, odahajolt Derek arcához, egy puszit nyomott rá, majd megigazította a férfin a takarót.
- Meg ne fázz, Apubácsi! - suttogta. Elnézegette egy darabig még a békésen alvó apját, majd mikor Derek horkantott egy nagyot, ő maga majdnem ledőlt az ágyról ijedtében. Az első riadalom után viszont rátört a nevetőgörcs és úgy döntött, hogy gyorsan kimenekül a szobából, mielőtt hahotájával felébreszti Dereket.
Úgy, ahogy volt, mezítláb és hálóingben surrant ki a szobából. Már amikor kint volt a folyosón, rájött, hogy legalább papucsába bele kellett volna bújnia, ugyanis fázott a talpa a kőpadlón, de már csak babonából sem ment vissza a szobába. Majd megoldja valahogy máshogy. Mindenesetre eldöntötte, hogy lócsutakolásból összespórolt pénzén vesz majd a következő vásárnapon egy új papucsot és kiteszi az ajtó elé a folyosóra, hogyha odabent elfelejt felvenni lábbelit, legalább odakint is legyen valami.
Mialatt a papucs-kérdésen tanakodott, észre sem vette, hogy valaki mögé óvakodott. Háttal állt ugyanis a folyosó hosszabbik részének, mivel fogadott apjával éppen a folyosófordulóban, a sarokszobában laktak, s ha az ajtóval szembe fordult, akkor nem látta ki közlekedik felé. Mivel nem hallotta a lépteket sem, így nem jutott eszébe rákoncentrálni, hogy megérezze, ki lehet az illető. Hatalmasat sikoltott, amikor egy-egy kéz kulcsolódott csípőjére mind a jobb, mind a bal oldalon. Kapálózni kezdett, rugdalózni, s csak akkor hagyta abba, amikor megérezte a játékos jó szándékot ijesztgetőjében. Abbahagyta a tiltakozást, így Thelonir bácsi könnyedén ölbe tudta kapni őt.
- Mond csak, Caila, már megint mi rosszban sántikálsz?
A kérdést hallva Caila elnevette magát. Thelonir bácsi mindig azt feltételezte róla, hogy borsot akar törni valakinek az orra alá. Ehhez mondjuk volt némi köze annak, hogy Thelonir bácsi irtózott a rágcsálóktól, s Cailának volt belőlük egy néhány, mindenféle-fajta. Bár a patkányokat részesítette előnyben attól még volt egy időben vadászgörénye és mókusa is.
- Nem sántikálok! Egyik lábam se fáj.
Thelonir elnevette magát. Felültette Cailát az egyik ablak belső párkányára, hogy ne kelljen tartania, majd játékosan barackot nyomott a kislány buksijára.
- Majd fog fájni, hogyha cipő nélkül belelépsz valamibe. Hol hagytad a papucsodat? És mégis miért vagy hálóingben? Meg fogsz fázni!
- Nohát, a bácsi csak nem aggódik értem?
Caila pimasz visszakérdezése mosolyt csalt Thelonir arcára. Nem volt egy érzéketlen tuskó, de a gyerekekkel nem nagyon tudott bánni. Már jócskán túl volt az ötvenen, s soha nem született gyereke, így nehezen is tanulhatta volna meg. No meg Caila igen zavarbaejtő személyiség volt, hiszen egy percet nem öregedett az elmúlt majdnem három évtized alatt. Eleinte nagyon nehéz volt megérteni, hogy miért is van ez, s nem tudta, hogyan is viselkedjen a gyermekkel. Végül Derek javaslatára figyelmen kívül hagyta, hogy Caila valószínűleg még akkor is öt éves lesz, amikor őt már régen a kukacok eszik, s így már meg tudott maradni irtózás nélkül is a kislány társaságában. Nem irigyelte a gyermeket sajátos átka miatt, de az évek során tapasztalta, hogy Caila nem éli meg tragédiaként ezt a dolgot, olyan, mint bármelyik gyermektársa, s bár továbbra sem értette, hogy képes a kislány ezt ilyen egyszerűen elviselni, megszerette, hogy mindig volt egy nagy adag vidámság a Rendház falai közt Caila Khren te Gar jóvoltából.
- A te Apubácsid kitekerné a nyakamat, ha hagynám, hogy bajod essen, úgyhogy a válaszom az, kisasszony, hogy magamért aggódom.
- Ugyan, dehogy tekerné! Tudod Thelonir bácsi, hogy milyen nagyra tart téged, nem?
Thelonir zavartan megköszörülte a torkát. Nem szeretett ilyesmikről beszélni, főleg nem Cailával. Akaratlanul is hátrébb húzódott, hogy a kislány ne érinthesse meg még véletlenül sem.
- Elég csak rákoncentrálnom, és tudom, hogy mire gondolsz. Nem kell ilyen messzire menned, felesleges!
- Caila Khren te Gar! Ezerszer megkértelek, hogy ne kutass a fejemben, s ne nézz így rám azokkal a hatalmas, angyalkék szemeiddel! Ijesztő..
Gyűlölte, hogy nem lehettek titkai a kislány előtt. Semmit nem tudott letagadni, mert Caila a veséjébe látott, s olyankor, amikor használta képességeit, hirtelen megöregedett a tekintete. Olyan lett, mintha a benne lakó felnőtt ki akarna bújni a testéből, de nem találna semmilyen más utat erre, csak a pillantást, s a szavakat.
- Ne haragudj! - Caila lesütötte szemeit, s mikor újra felnézett, már megint csak az a vidám kislány volt, aki pár pillanattal azelőtt. Illetve mégsem teljesen. Thelonir tudta, hogy csak jó szándékból rejti előle a mágiával átitatott jeleket. - Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy félsz attól, amit tudok. Mindig idegen maradok a számodra, ugye bácsi?
Ebben a pillanatban, a csalódottan lebiggyedt ajkak újra gyermekké varázsolták Cailát, elmosva a zavarbaejtő komolyságot, s Thelonir elszégyellte magát. Meg akarta ölelni a gyereket, de soha azelőtt nem tett még ilyesmit, s úgy érezte, nem is ez a megfelelő pillanat. Inkább csak megsimogatta a kislány fejét.
- Nem vagy idegen. Csak többet tudsz, mint én, és ez néha megijeszt. A felnőttek is szoktak félni, ugye tudod?
Caila bólintott.
- Tudom. Erick bácsi is nagyon fél.. Épp úgy, ahogy Apubácsi.
- És te sose félsz?
- Nem! - vágta rá Caila azonnal, s büszkén kihúzta magát. Annyira gyerekes volt, olyan ártatlanul hazug, hogy Thelonirnak megint nevethetnékje támadt.
- Óh, hát irigyellek érte. Nagyon jó lehet ilyen bátornak lenni!
Caila határozottan bólogatott.
- Az is, bizony! Ha akarod, megtanítom, hogyan kell. Nagyon egyszerű, éppen csak minden reggel el kell mondani ötször, hogy: Egy, kettő, három..
Mondta volna tovább is, de az udvarról felhallatszó patadobogás benne rekesztette a szót. Thelonir bácsi pillantását követve ő maga is kinézett az ablakon, hogy megláthassa, ki az, aki érkezett. A hó már nem hullott, így könnyedén kiláthattak volna, ha nem lepte volna kívülről jégvirág az ablakot.
Thelonir egész közel nyomta orrát az ablakhoz, erőltette szemeit, hogy jobban lásson, de semmire nem jutott. Csak annyit tudott kivenni, hogy az alak vastag, prémgalléros köpenyt visel, valamint mozgásából ítélve valószínűleg nő volt az illető. Leskelődésének néma csendjébe Caila hangja lopott zajt.
- Nagyon dühös, majd szétfeszíti a méreg.
- Hogy mi?
- A néni az udvaron. Róla beszélek. Dühös és sírhatnékja van, de nem tud sírni. Sose tudott..
Ennyi elég volt Thelonirnak ahhoz, hogy tudja, ki érkezett. Bocsánatkérő pillantást vetett Cailára, majd elsietett a folyosón. A kislány egyedül maradt, megint.

Anouk Syndr nem engedte, hogy a lovászinas vezesse az istállóba lovát. Számára a hátasa volt a legjobb barátja, leghűségesebb társa, így nem engedett senkit a közelébe. Ez a mentalitás a lovon is meglátszott, gazdáján kívül bárki jött a közelébe, mindig megvadult. Undok egy bestiának tartotta az állatot még Ashlee Melodion is, aki pedig tisztelte a négylábúak ezen faját.
- Eridj, tőlem nem kapsz borra valót!
A suhanc, ki az érkezett nőnek próbált segédkezni, eltátotta a száját. Szívesen odavágott volna valami csípőset, de rangban felette állóval nem kötekedhetett, ezzel teljesen tisztában volt. Pengevékonyra szorította össze ajkait, nagy levegőket vett, hogy a tüdejébe áramló jeges levegő lehűtse kicsit. Tisztelettudóan meghajolt Anouk felé.
- Tudja hol az istálló, Syndr kisasszony! Engedelmével..
Ezzel a lendülettel távozott, magára hagyva a mogorva, undok nőt lovával az udvar közepén.

Mire Thelonir kis kitérővel leért az udvarra, Anouk már végzett lova leszerszámozásával, s épp vízzel látta el az állatot, amikor a férfi belépett az istállóba.
- Cryess, Anouk! Rég láttalak.
- Mondtam már, Thelonir, hogy nekem ne köszönj így! Nem hiszek az isteneitekben, így nem is köszönök a nevükkel fémjelezve!
Anouk olyan volt, mint mindig. Mogorva, nyers és megközelíthetetlen. Aki ismerte a szüleit, s húgát, az el sem tudta képzelni, hogy egy alma hogyan eshetett ennyire messze a fájától. Thelonirnak nem voltak ilyen gondjai. Nagyon is képes volt elhinni, hogy ilyesmi megeshet, az ő családjában is előfordult, bár másféle irányban. A Woriok között a legtöbb rokon aljas volt és alvilági ügyekbe keveredett. Ő és nővére voltak az egyetlenek, akik nem vetemedtek ilyesmire. Meg is fizették érte a legnagyobb árat, amit fizethettek. Mandy Worio az életét adta a jóságért, Thelonirt pedig elüldözték. Így került ide, a Creyliniták közé.
Mondott volna valamit válaszul, de Anouk megelőzte.
- Hol van?
- Kicsoda?
- Az én ostoba sógorom, ki más? Thelonir, ne idegesíts! Hol bujkál? Elmenekült a patkány a süllyedő hajóról, vagy a húgom mellett virraszt? Ajánlom neki, hogy az utóbbit tegye!
Thelonir még ennyi év ismeretség után is meg tudott lepődni Anouk Erick iránt érzett gyűlöletén. Szinte sütött a nőről az utálat, melyet a Rendmester iránt táplált. Esze ágában sem volt vitába szállni a nővel, már rég letett arról, hogy meggyőzze róla: ok nélkül haragszik valakire, akit nem is ismer. Úgy döntött, inkább csak válaszol a kérdésre. Megtehette, hisz mielőtt az udvarra jött volna Anouk elé, betért a tárgyalóterembe és figyelmeztette Ericket a közeledő "veszélyre".
- Sorgonnal tárgyalnak az Oktonban.
Anouk nem köszönte meg az információt. Meglepő lett volna, hogyha megteszi. Thelonir biztos volt benne, hogy életében még soha semmit nem köszönt meg, még akkor sem, ha gondolatban meg is fogalmazta a gesztust magában. Egyszerűen nem volt olyan ember, aki ilyesmit tett volna. Megingathatatlan kőszikla volt, s ezt mi sem példázta jobban annál, hogy csecsemő kora óta soha, egy csepp könnyet nem hullatott. Még Édesanyja, Anah Syndr temetésén is olyan közönyös volt, mintha egy vadidegen sírjánál állna. Míg húga, Cygnus szinte teljesen összeomlott, Anouk olyan maradt, amilyen mindig volt. Jéghideg. Arról pedig, hogy befelé zokogott, rajta kívül senki más nem tudott, csak Caila, de ő soha nem mesélte el senkinek.
Anouk hátatfordított Thelonirnak, s megsimította lova homlokát. Valamit suttogott az állat fülébe, amit a férfi nem értett, mert számára ismeretlen nyelven szólt, majd nagy ívben kikerülte Thelonirt és eltűnt az istállóból. Se köszönés, se semmi. Olyan volt, mintha meg sem jelent volna.
- Maga az élő gyűlöletvihar. Félelmetes.
Dallamos, fiatal hang csendült Thelonirtól nem messze az istálló egyik sarkának homályából. A férfi ekkor eszmélt arra, hogy hangosan gondolkodott.
- Nem félelmetes, hanem iszonyú!
A megszólaló kilépett a beszűrődő fény ölelésébe, így Thelonir láthatta, hogy ki ő. Rosszallóan megcsóválta a fejét.
- Az édesanyádról beszélsz, Paz Miria. Nem lehetsz ennyire pimasz!
A Paz Miriának nevezett lány felnevetett. Nevetésében nem volt semmi vidámság, sokkal inkább keserűen és gúnyosan csengett.
- Hogy édes lenne? Pont, mint a cián. Mellesleg még mindig Paz a nevem. A Miria egy fertő, nem név!
Thelonir hatalmasat sóhajtott. Elnézegette a vele szemben álló, szemtelenül fiatal, alig húsz éves lányt és hirtelen nem értette, hogy miként lehet egy gyermek ennyi gyűlölettel az anyja iránt. Valamilyen szinten elfogult volt Anoukkal szemben, hiszen a nő - még Paz születése előtt - megmentette az életét. Ha jobban belegondolt, akkor viszont nagyon is értette mindkét felet. Ő sem biztos, hogy szeretne egy olyan nőt, aki két éves korában magára hagyta, s nem is volt hozzá azóta sem egy kedves szava. Ez volt az egyik oldal. Erről többet tudott, de valahogy mégis a másik irányba húzta a szíve. Talán, mert ki nem állhatta a fiatalok szemtelen viselkedését.
- Jogom van fertővel titulálni téged, ha te is ekképp beszélsz anyádról!
Paz szeme szinte szikrát szórt, amint Thelonirra tekintett. Ibolyaszín tekintetében eszeveszett fénnyel gyúltak meg a harag fáklyái.
- Nem a lánya, hogy folyton megvédje! S nekem pedig nem az apám, hogy kioktasson! - ezzel ő is sarkon fordult és ugyanolyan hirtelenséggel távozott, mint anyja tette az imént. Thelonir lemondón megrázta a fejét. Most már ügyelt arra, hogy ne mondja ki hangosan a benne megfogalmazó gondolatokat. Vetett egy pillantást Anouk zabolátlan, szabadszellemű lovára, majd ő maga is elhagyta az istállót. Volt még dolga bőven, mit el kellett végeznie.

Az Okton nagy, kétszárnyú ajtaja úgy vágódott ki, mintha vihar tombolt volna a folyosón. Meglepő volt, hogy a látszólag törékeny nő hogyan tud kicsalni magából ilyen ajtólökő erőt. Erick leküzdötte szemforgatásra való késztetését. Már a folyosón döngő léptekből tudta, hogy ki lehet a közeledő, Thelonir felhívta rá a figyelmét, hogy sógornője a Rendházba érkezett. Anouk vehemens belépője tehát már nem érte meglepetésként.
- Cryess, Anouk!
Tudta, hogy a nő nem követi a Creylin-hitet, s azzal is tisztában volt, hogy gyűlöli, ha így köszönnek neki. Ennek ellenére nem volt hajlandó mást mondani. Egy "Üdv!" vagy "Jó napot!" nem lett volna kielégítő. Az iránta táplált gyűlölet megedzette annyira, hogy előszeretettel viszonozta apró odaszúrásokkal Anouk undokságát. Most viszont csak a megszokás mondatta ki vele a vallásos köszönőformulát. Nem volt olyan kedvében, hogy idegesítse sógornőjét. Anouk méregnyelve nélkül is volt elég baja.
A nő nemes egyszerűséggel átnézett rajta, mint az üvegen.
- Fulladj meg, Veirmore!
Erick keze ökölbe szorult a kerek asztal takarásában. A tőle telhető legnyugodtabb hangon szólt a nőhöz.
- Még mindig ugyanolyan kedves vagy, mint mikor utoljára találkoztunk. Kérlek, csatlakozz hozzánk!
- Nem kell az engedélyed! Előbb ült a családom ennél az asztalnál, mint hogy te megszülettél volna. Üdv, Sorgon!
A megszólított udvariasan biccentett Anouk felé, de nem akart belefolyni a vitába. Részéről ki nem állhatta a nőt, s legszívesebben kitiltotta volna a Rendházból, de ő csak helyettes Rendmester volt, így nem tehetett ilyesmit. Sőt, egyébként sem tehetett volna, hiszen a Creylinita Rend alapítói között oszlopos tagként voltak jelen a Syndrök generációkkal ezelőtt.
Ericknek minden erejét be kellett vetni ahhoz, hogy megőrizze hidegvérét.
- Köszönöm, hogy erre minden találkozásunkkor felhívod a figyelmemet! Mit akarsz?
Anouk megtámaszkodott az asztallapon mindkét kezével, előre dőlt, gleccserkék, haragkorbácsolta tekintetét Erickre szegezte.
- Hogy mit akarok? Magyarázatot, természetesen!
- Sejthettem volna. Te csak akkor jössz ide, ha kérdőre akarsz vonni minket! Most mi sarkallt erre?
Erick nagyon jól tudta, hogy Anouk a Cygnusszal történtek miatt lovagolt ki hozzájuk a városból, de valahogy nem akaródzott neki tudomásul venni, hogy minden gondjuk mellett még Jégcsap Kisasszonyt is el kell látniuk információval. Bár, ami azt illeti, Anouknak megvolt a magához való esze, s mivel Messzetúlban lakott, sok olyan dolgot is tudott, amit Hamudűnén ők még csak nem is hallottak.
- A kudarcotok. - olyan nyersen ejtette ki száján a vádat, hogy ettől még Sorgonnak is megélesedett a tőr az övén. Erick viszont úgy érezte, hogy ez a mondat egyenértékű egy fejbeveréssel.
- Szóval nem is a húgodért aggódsz? - felháborodottság csengett a hangjában. - Képes vagy a kudarcon lovagolni, miközben egyetlen testvéred élet és halál között lebeg? Bár nem is tudom, ez miért lep meg! Mindig olyan voltál, mint a magas hegyek csúcsán terpeszkedő hótakaró.
Anouk jégkék tekintete szikrákat szórt. - A kettő összetartozik. Ha te nem vagy olyan gyáva és ostoba, hogy őt küldöd el magad helyett, akkor nem történik meg mindez, ami vele történt! De nem erről akarok beszélni elsősorban. Eső után köpönyeg!
Sorgon felpattant ültéből. Ő maga is rátámaszkodott az asztallapra, ekképpen alkotva tükörképét Anouk cselekedetének. - Nem tűröm, hogy így beszélj a Rendmesterrel! Nem vagy olyan helyzetben, hogy kérdőre vondd!
Erick egy kézmozdulattal igyekezett elhallgattatni rendtársát, de Anouk ráharapott az elé dobott csontra, mint egy veszett kutya, így Ericknek esélye sem volt megfékezni a vitát.
- Rendmesterrel? Na ne röhögtess! Csak azért vezeti ő a Rendet, mert a drága húgom volt olyan tehetetlen, hogy nem vállalta el a feladatot.
- Elfelejted, hogy apátok nevezte ki Ericket évekkel ezelőtt, közvetlenül a lovaggá ütése után. Samuel Syndr döntését még te sem bírálhatod felül!
- Ha kell, még az alvilág legsötétebb démonának döntését is felülbírálom! Apám már öreg volt akkor is, mikor döntött, nem volt józan ítélőképessége teljes tudatában. Mindenkinek jobb lenne, hogyha a húgom ülne most itt, s ez.. - megvetőn Erick felé bökött fejével. - ..feküdne félholtan a szobában! Sőt! Akkor sem hullajtanék könnyet, hogyha..
A vitatkozó felek annyira belemerültek egymás szidásába, hogy nem hallották meg, amikor valaki belépett a terembe. Anouk csak azért nem folytatta megkezdett mondatát, mert Erick megzavarta egy köszönéssel.
- Cryess, kicsim!
Anouk arcára kiült a zavarodottság. Megfordult tengelye körül, s rápillantott az Okton küszöbén ácsorgó unokahúgára. Remélte, hogy a hebrencs kiskamasz nem hallotta meg, amit apjáról mondott. Shaya volt az egyetlen személy a Rendházban, akit nem akart megsérteni. No meg húga, Cygnus, természetesen.
- Szia, Shaya!
Shaya rámosolygott nagynénjére, de nem ment oda hozzá, hogy mint máskor szokta, most is megölelje. Amilyen hangerővel Anouk és Sorgon veszekedtek, már a folyosó másik végén is hallotta, miket mond a nő. Mindemellett nem tudott semmit a szemére vetni, hiszen neki is eszébe jutott, hogy mi lenne, ha nem anyja lebegne élet és halál között. Csak ő keresztapját, Dereket tartotta lehetséges "sérültség-cserés" opciónak.
Erickhez fordult, de nem mozdult a küszöbről. Soha nem szerette különösebben ezt a hatalmas tárgyalót. Mindig hidegnek és túl-komolynak tartotta, így nem szívesen lépett be a méretes, hatszögletű helységbe.
- Maurice téged keres, Édesapa! Még mindig anyával van.
Erick felemelkedett a székről, s már indult volna, hogy Shayával együtt elhagyja az Oktont, de Anouk megelőzte.
- Keresheti! Most én megyek helyette! - ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki, jól tudva, hogy senki nincs olyan állapotban, hogy tovább akarja folytatni a vele való vitát. Ilyenkor kifejezetten büszke volt arra, hogy egyetlen szavával képes arra, hogy idegbetegséget hozzon másokra. A benne lakozó mérhetetlen indulat tette ilyenné, s nem átallotta féktelen gyűlöletét kivetíteni másokra is. Éppen ezért volt olyan jó abban, amit csinált. A messzetúli főhercegség inkvizíciójának pont rá volt szüksége.
Shaya elköszönt, mielőtt kiléptek volna nagynénjével az Oktonból, Anouk viszont nem foglalkozott ilyesmivel. Magasról tett az illemre, s a tiszteletre a Rendház falai között. Főleg, mert ki nem állhatta Erick vezetési és szervezési stílusát. Meg úgy teljes egészében a férfit.
Amint kellően eltávolodtak az Oktontól Shaya és Anouk kopogó léptei, Sorgon felmorrant. - Ettől a nőtől feláll a szőr a hátamon!
- Azt kell mondjam, barátom, hogy most kivételesen igaza volt. A karaván ügyében tényleg kudarcot vallottunk.
‘S jobb lenne, ha én szenvednék Cygnus helyett.’ - gondolta még hozzá keserűen Erick, de ezt mégsem mondta ki. Magához intett egyet a teremben strázsáló apródok közül, s meghagyta neki, hogy keresse meg Dereket. Itt volt az ideje, hogy pontosan megbeszéljék a történteket.

Az istállóba lépve Ashlee azonnal kiszúrta a hatalmas, sötétbarna paripát, mely oly ritka vendég volt a rend többi lova között. Jelentőségteljes fintorra fakadt, hisz tudta mit jelent Anzix jelenléte. A kiállhatatlanság mintaképe visszatért.
Magában morgott egy sort, de hangosan nem akarta kinyilatkoztatni véleményét, főleg, mivel tudta, hogy Anouk Syndr lánya gyakori vendége az istállónak. Nem tudott túl sokat Pazról, de annyit bizton állított, hogy legalább annyira gyűlöli az anyját, amennyire az anyja őt. Az okokat soha nem firtatta, de régen Cygnustól hallott egyet s mást a faramuci anya-lánya viszonyról. No meg Raymond n’Eat, Paz apját is volt szerencséje ismerni, bár csak futólag. A Szélrózsa egykori vezetője, a Hőspincér néhai szakácsa magának való ember volt, s nem nagyon beszélt senkihez. Életének utolsó tizenöt évében szinte csak lányával beszélt.
Egyenként lépett oda minden lóhoz, s mint ahogy azt reggelente szokta, mindegyiknek megsimította a homlokát, megpaskolta a nyakukat és egyenként mondott nekik valamit. Kivéve persze Anzixot. Az a ló olyan volt számára, mint a pestis. Kerülendő.
Cygnus lovánál aznap többet időzött, mint általában szokott. Belenézve az állat nagy, riadt szemeibe szinte úgy érezte, hogy látja, ami barátnőjével történt. Biztos volt benne, hogy a ló mindent látott, s ha tudnának beszélni vele, elmondhatná, hogy mi is történt pontosan.
A ló lehajtotta a fejét, Ashlee pedig hozzáérintette homlokát az állatéhoz. Halkan kezdett beszélni hozzá, szinte suttogott.
- Bár el tudnád mondani nekem, amit láttál! Tudom, hogy szörnyű volt, nem lehet könnyű magadban tartanod. Sajnos nem értelek, s nem tudok olvasni a szemedből. De tudom, hogy minden olyan kérdésemre tudnál válaszolni, ami arra a napra vonatkozik. Tőled meg merném kérdezni, nem úgy, mint a mi mogorva Derekünktől..
Nem tudta kiverni a fejéből a képet, ahogy Derek ott állt a folyosón, homlokával a falnak dőlve, s fújtatott, mint egy dühös bika. A tehetetlenség és a düh aurája vette körül, s Ashleenek minden vágya volt, hogy odamenjen hozzá és szóljon pár jó szór, amitől a férfi lelke megnyugodhat. De nagyon jól tudta, hogy semmi ilyesmit nem tudna mondani. Sőt, azzal sértette volna meg legjobban Derek önérzetét, hogyha a tudtára hozza: látta gyengeségének jelét, a dühkitörést. Pedig Derekre sok mindent lehetett mondani, de azt nem, hogy gyenge lenne. Egyszerűen csak emberből van, s mint ilyen, néha lebontja maga körül az erő kőfalát.
Ashlee megcsókolta a ló homlokát. Még egyszer végigsimított az állat fején, majd felkapta a vödröt, s elindult, hogy vizet húzzon az állatoknak az udvari kútból. Csaknem hanyatt esett, amikor szembetalálkozott gondolatainak élő képével az istálló ajtajában. Zavartan rámosolygott a férfire.
Derek arca nyúzottnak tűnt, haja kócos volt, zilált, de még így is volt valami elegáns a megjelenésében. Különlegesen mély hangának felcsendülésekor Ashlee karján glédába álltak a pihék.
- Cryess, Ash!
- Cryess! Mi szél hozott ide ilyenkor?
Derek olyan képet vágott, mint akit rajtakaptak valamin. Fél vállal nekidőlt az ajtófélfának, mellkasa előtt keresztbefonta karjait. Igyekezett úgy helyezni testsúlyát, hogy sebesült lábát ne terhelje nagyon.
- Aki kíváncsi, az hamar megöregszik! - szólt foghegyről. Nevetnie kellett Ashlee rosszalló csücsörítése láttán.
- Megnyugtat a tudat, hogy te mindig egy évtizeddel öregebb leszel nálam, szóval nem bánom, öregedhetek még egy keveset!
- Akkor másként fogalmazok. Nem kötöm az orrodra idejövetelem célját! Így jobb?
Ashlee végigpillantott az előtte álló férfin és egyszerre megértette, hogy miért jött Derek éppen az istállóba. Utazóruha volt rajta, valamint a prémgalléros, hanyagul összehúzott köpeny alól az anyagrésen kilátszott a mellvért is, melyet viselt. Az övére csatolt kardot jótékonyan takarta a felsőruházat, így azt Ashlee nem szúrta ki.
- Nem mehetsz sehová! - jelentette ki határozottan, de amint kimondta, már meg is bánta szavait. Derek értetlenül ráncolta a homlokát.
- Tessék?
- Akarom mondani.. Khm.. Ugye nem az volt a szándékod, hogy kilovagolj?
- Nem csak volt. Ki fogok lovagolni és az útcélt nem árulom el neked!
Derek tudta, hogy elő kell vennie legnyersebb modorát ahhoz, hogy Ashleetől megszabaduljon. Nem akarta megsérteni a nőt, de muszáj volt elidegeníteni magától valahogy, hogyha el akarta hagyni a Rendházat még aznap. Nem esett nehezére mogorvának látszani, mindenki tudta róla, hogy milyen. Nem volt gonosz, vagy rosszindulatú, de attól még mogorva és rideg ember hírében állt. S ezek a hírek nem is voltak igaztalanok.
- Nem mehetsz el, Derek!
Ashlee határozottsága meglepte. Szürke szemeiben megfogalmazódó “mi bajod?” kérdéssel fordult a nő felé. - Mégis ki tiltja meg? - a választ viszont nem a nőtől kapta meg, hanem egy érdes, öreg hang felelt a kérdésére a háta mögül.
- Én! S jobb, ha kivered a fejedből az ellenkezést, fiam! Nem vagy kész egy útra. Ha nem akarod elveszíteni a lábadat, akkor jobb, ha nem csatangolsz el sehová!
Maurice megmentette a helyzetet. Vele nehéz volt vitatkozni, hisz nem csak kora, hanem tudása miatt is tekintélyt élvezett a rendtagok köreiben. Derek lemondón sóhajtott. Utálta, hogy az öreg gyógyítónak mindig igaza volt. Sajgott a combja, s abból ítélve, hogy nadrágszárát lábához tapadni érezte, tudta, hogy a seb felszakadt megint.
- Mellesleg.. - folytatta Maurice - ..egy apród már tűvé tette érted az egész Rendházat! Erick hívat, fiam! Az Oktonban vannak. - ezzel elfordult Derektől, s Ashleehez intézte következő szavait.
- Javaslom, hogy menj fel Cygnushoz, angyalom, mert nem hiszem, hogy jó hatással van a felépülésére, ha kettesben marad a nővérével!
Derek arcára csodálkozás ült ki a mondandó hallatán. Pofátlanul belevágott rendtársai beszélgetésébe.
- Anouk itt van?
- Itt, amint látod! - felelte Ashlee és az Anzix nevű ló felé bökött fejével. Egy darabig némán fürkészte Derek megváltozott arcvonásait, de akármennyire igyekezett, nem tudott olvasni a rezdülésekből. Maurice felé fordult.
- Köszönöm, hogy szóltál. Engedelmetekkel, akkor most távoznék. - gondolt egyet, s fennhangon megszólalt. - Paz! - Amikor nem jött felelet, kis szünet után folytatta. - Tudom, hogy itt vagy, nem kell némát játszanod. Kérlek, etesd meg a lovakat és adj inni azoknak, amelyeknek én még nem adtam! Köszönöm.
Miután Ashlee kiviharzott az istállóból, majd Mauricet követve Derek is elhagyta a helyet, egy árny mozdult meg az egyik hátsó karámban. Paz kilépett a világosságra, s szó nélkül teljesítette a lovásznő parancsait. De nem azért, mert annyira fontos lett volna számára, hogy megtegye, amire utasítják. Egyszerűen csak szerette a lovakat. Azok legalább nem voltak hálátlanok hozzá, s nem kényszerítették rá akaratukat.