2005. 05. 31.

Ada Mae a láthatatlan lány
III. mese – Michael Stevenson

A nap magasan járt az égen, tikkasztó volt a hőség, láttam az embereken. Az olyan napokon tudtam örülni annak, hogy nem érzek semmit a világ dolgaiból. Se meleget, se hideget. Semmit. Egy parkban ültem, nem messze attól a helytől, ahol Nyunyiék laktak, s ahol régen én is laktam. A pad támlájának támaszkodva néztem, ahogy megtelik élettel a hely. Lassan a délelőtt délutánba fordult, s egyre többen jöttek ki a friss levegőre, miután elmúlt a déli melegdömping. Igyekeztem nem gondolni semmire, csak figyelni, ahogy a kisgyermekek játszanak, s szüleik árgus szemekkel figyelik a törpék minden mozdulatát. Érdekes kérdéseket vetett fel bennem a látvány. Vajon ha léteznék még, akkor egyszer nekem is lett volna gyermekem? Soha nem gondolkodtam azelőtt még ilyesmin, s akkor is csak felötlött bennem a kérdés. A kérdés, melyet nyugodt szívvel nevezhettem költőinek is akár. Ami elmúlt, azon nem lehet már változtatni, s nekem meg kellett tanulnom együtt élni a költői kérdésekkel, s a ténnyel, amit néha könnyebb, néha pedig nehezebb volt elfogadni: nem létezem mások számára.
Ahogy ott üldögéltem egymagamban, valaki mellém telepedett. Odapillantottam, mosoly fakadt ajkaimon. Adam volt az. Szinte semmit nem változott az eltelt idő alatt, még akkor is olyan volt, mint mikor utoljára láttam. Egyetlen szerelmem látványa már nem kavart fel bennem érzéseket, csupán emlékeket, amelyek mosolygásra késztettek. Szépen váltunk el egymástól, soha egyetlen csepp könnyet nem hullajtottam érte. Egy ideig azt hittem, hogy nem is szerettem őt, mert nem fájt eléggé a szakítás. De Nyunyi megnyugtatott. Azt mondta, hogy a szeretet nem ilyesmiken múlik. S igen, valóban igaza volt. Ahogy ott ültem Adam mellett, hirtelen azon vettem észre magam, hogy közelebb húzódtam hozzá. Mereven néztem a kézfejét, melyre mindig azt mondtam, hogy olyan, mintha nem is egy fiú keze lenne. Szép volt, egyáltalán nem görcsös, vagy fagyökérszerű. Mert szerintem egy férfinek az ujjai mindig fagyökér formájúak voltak. Mindenki kinevetett, amikor ezt elemeztem nekik alkalom adtán. De én folyamatosan, eltántoríthatatlanul állítottam, hogy nekem van igazam.
Hirtelen ötlettől vezérelve Adam vállára hajtottam fejem. Ő nem érezte fejem súlyát, s én sem éreztem az illatát, mint azelőtt. Megmagyarázhatatlan, kellemes érzés kavargott bennem, kicsit megnyugodtam talán. Nem akartam volna, hogy tudjon arról, hogy mellette vagyok. Az a pillanat úgy volt szép, ahogy. Talán fél óra is eltelt úgy, amikor végül megelégeltem az érzelgősködést. Túl sok ábránd jutott eszembe Adam-mel kapcsolatban. Túl sok olyan dolog, amelynek egyáltalán nem szabadott volna, hogy foglalkoztasson. Felemeltem a fejem, elhúzódtam a pad szélére, s rövid időn belül el is hagytam a parkot. Csak, hogy ne lássam őt, és ne kelljen a gondolataimmal foglalkoznom.
Cseppet elszomorodva baktattam az utcákon, fogalmam sem volt róla, hogy merre visznek lábaim. Idegen helyeken jártam, olyanokon, ahol „élőként” soha. Felfedeztem a város minden zugát, bármikor mehettem bárhová anélkül, hogy félnem kellett volna bármitől. Akkor is azt tettem. Mentem, amerre még soha, beittam szemeimmel a látottakat, néha meg-megállva figyeltem idegenek cselekedeteit. Aztán mikor eluntam a sétálást, leültem egy kapualjban, és onnan nézelődtem tovább. Hallgattam, hogy miket beszélnek egyesek mellettem a kaputelefonon keresztül, megmosolyogtam, amikor egy apró fiúcska hatalmas bernáthegyit sétáltatott, s alig bírta féken tartani a nagy állatot.
- Bubu! Állj meg, hallod?! Bubu állj már meg! – kiabálta, de a kutya a füle botját sem mozgatta. Már épp felálltam volna, hogy elfelejtkezve korlátaimról segíteni próbáljak, amikor egy fiú lépett oda a kisgyerekhez, megrántotta a pórázt, és a kutya lefékezett. A kisfiú felmosolygott a kamasz srácra, megköszönte neki a segítséget, majd játékosan leszidta „Bubut”. A kutyás gyermek tovább haladt, én pedig szemügyre vettem a segítő fiút. A furcsán nyírt, sötétbarna haj, a kék szemek csillanása valahonnan ismerős volt nekem. Elkerekedtek szemeim, amikor rájöttem, hogy kit is láttam segíteni.
- Michael! – kiabáltam utána, de természetesen senki nem hallotta hangomat. Falpattantam ültemből és megiramodtam, hogy utolérjem és továbbra is a nevét kiáltoztam. Azt akartam, hogy várjon meg. – Mike! Michael! Várj már meg, az istenért!
De ő nem várt, csak én szaladhattam utána. Végül beértem, mellette haladva végre kifújhattam magam. Elhatároztam, hogy követni fogom, úgysem lát, így nem is zavarhatom. Mentem amerre ő, felszálltam vele a buszra, hazakísértem és még a szobájába is utána sétáltam, pont, mint Tim-hez, annak idején. Tim szobájával ellentétben Michael-é semmit sem változott. Csak egyszer jártam nála, de élénken élt bennem az emlék. A rendetlenség a tetőfokára hágott akkor régen is és ez nem változott semmit. Ágy bevetetlenül árválkodott a szoba egyik sarkában, íróasztalán halomra álltak a koszos poharak. A klaviatúra morzsáktól volt terhes, a monitor csupa por. Csodálkoztam rajta, hogy még nem ette őt meg a szeméthalom. De őt nem zavarta, látszólag lusta volt még azt is észrevenni, hogy mekkora szüksége lenne a szobának egy jó adag takarításra.
Ledobta magát ágyára, lerúgta cipőjét és hanyatt dőlt. Kezeit tarkója alá tette, hosszan bámulta a plafont. Elképzelésem sem volt, hogy miről elmélkedik, de tudtam, hogy gondol valamire. Látszott rajta, ahogy kattogtak agyában a fogaskerekek. Leültem a szoba közepén a földre, s onnan figyeltem őt tovább. Hosszú ideig nem moccant, majd aztán hirtelen pattant fel, hogy szekrényéhez lépve ruhákat válogasson onnan. Készült valahová, erre magamtól is rájöttem. Figyeltem, ahogy válogat, majd elfordultam, mikor öltözni kezdett. Nem akartam odanézni, nem tartottam tisztességesnek a kukkolást még akkor sem, ha neki fogalma sem lett volna az egészről. Csak akkor fordultam vissza a szekrény felé, amikor hallottam, hogy kiment a szobából. Valamint beszélt az apjával, mert hallottam Mr. Stevenson hangját. Amikor elhallgattak, akkor úgy döntöttem, hogy kisétálok a szobából. Hallottam, hogy Mike a cipőjét húzza, majd pedig mikor kiértem az előszobába, láttam, hogy a kulccsal zörög. Követtem őt, kíváncsi lettem, hogy hová is megy ilyenkor. Este volt már, majdnem kilenc.
… Elestem, de oly módon, mint egy ólajtó. Az első ijedtség után hangos hahotára fakadtam, bár kicsit feszélyezett a tény, hogy nem csak látta, amit bénáztam, de még fel is segített. Michael már megismerkedésünkkor is nagyon kedves volt velem, azért szerettem oly nagyon, mert úgy tekintettem rá, mint bátyra, apára és barátra egy személyben. Adam baráti körébe tartozott, a volt barátom mutatott be minket egymásnak. Sokszor hangoztatta később, hogy balga tett volt, de én nem találtam annak. Akkor, ott felsegített. Hamarabb pattant oda hozzám, mint ahogy Adam képes lett volna megmoccanni. Pedig ez utóbbi mellettem sétált, Michael nem. Rámosolyogtam, megköszöntem neki a segítséget. Adam-re pillantottam, rossz érzésem támadt. Furcsán néztek egymásra, mintha.. nem is tudom. Mintha meg akarnák ölni a másikat tekintetükkel. Nem, az nem féltékenység volt. Valami más, amit soha nem fejtettem meg azután.
- Mindig ilyen csinos beugrós libelléket csinálsz? - kacsintott rám én pedig zavaromban csak a hajamba túrtam és a földet kezdtem bámulni.
- Ja, nem. - ráztam meg fejem, felpillantottam, de ügyeltem rá, hogy ne nézzek Michael irányába. Adam megfogta a kezem, megszorította gyengén, de ahhoz elég erősen, hogy kis híján felszisszenjek. Szúrós pillantást vetettem rá, mire ő lazított a szorításon. Michael felém nyújtotta a kezét.
- Michael Stevenson.
- Ada Mae.. ö.. Swan. - Elég sutára sikerült a bemutatkozás, mint ahogy a kézrázás is, de legalább túlestünk rajta. Michael egészen a pályáig jött velünk, majd mikor Adam távozott az öltöző felé, ő letelepedett mellém a lelátón.
- Szereted a focit? - pillantott rám, én válaszként megráztam a fejem. Ő mindentudóan hümmögött egy sort, majd hozzátette. - Értem. Adam-et szereted.
Feleslegesnek éreztem, hogy válaszoljak. Inkább a pályára szegeztem tekintetem, ahol megkezdődött a meccs. Adam csapata átvette a vezetést a harmadik percben, s a félidő végéig tartották pozíciójukat. Azután nem tudom, hogy mi történt, mással voltam elfoglalva. Michael viccei és kérdései teljesen elvették a figyelmemet arról, hogy mi folyik a pályán. Rengeteg mindenről beszélgettünk, általában kérdezgetett, és én válaszolgattam neki, de amikor beállt a kínos csend, akkor én is nekiálltam faggatni őt. Fény derült rá, hogy már óvodás kora óta ismeri Adam-et, mert egy nagycsoportba jártak, majd később egy osztályba kerültek általános iskolában is. Megkérdezte, hogy hol ismertem meg a barátját, mire elmeséltem neki az egész történetet.
- Jellemző. - vigyorodott el a telefonszám-átadásos résznél.
- Mi az, hogy jellemző? - kérdeztem rá tettetett felháborodással. - Csak nem minden lánnyal ezt csinálja?
Michael láthatólag megrettent attól, hogy félreértettem szavait. Komolyan vette a felháborodásomat, hisz nem ismert még annyira, hogy tudja: viccelek.
- Jaj, nem, dehogy! - mentegetőzött, s mentegette barátját is. - Csak arra akartam utalni, hogy ez a módszer nagyon is rá vall. Soha nincs nála papír.. Vagyis nem szokott csak g telefonszámot adni lányoknak. Öm.. Illetve..
Nevetve megveregettem a vállát. - Nyugi, csak vicceltem.
Akkorát sóhajtott, hogy azt hittem szétreped a tüdeje. Rövid hallgatás után hangos hahotázásba kezdett, de nem sokáig tehette, mert hamar lepisszegték a közlöttünk ülők.
- Mindig mondta, hogy vigyázzak a vicceiddel. De azt sose gondoltam, hogy így be tudsz ugratni majd. Bolond-lány.
- Nem vagyok bolond. - nyújtottam nyelvet, mire ő tovább ugratott, majd újabb mesedélutánt hallgatott végig, amikor a családomról és a barátaimról kérdezett. Nagyjából mindent elmeséltem neki, már a szám is kiszáradt a sok beszédtől. Egy pillanatra elhallgattam, de nem tudtam folytatni, ugyanis a lelátóról hatalmas fújolás ütötte meg a fülemet. Amint a pályára pillantottam, rögtön észrevehettem az okát. Adam-ék vesztettek, az utolsó másodpercekben kapták be a sorsdöntő gólt. Már láttam magam előtt az este hátralévő részét.
- Morcos lesz. - jegyeztem meg, Michael bólintott. Elkapta a kezemet és megindult velem le a lelátóról egészen az öltözők elé. Nem engedett el még akkor sem, amikor Adam kilépett az ajtón, s megindult felénk. Végül megtorpant, mikor észrevette, hogy barátja az én kezemet fogja. Észrevéve magam elhúzódtam Michael-től, s közelebb léptem Adam-hez. Szóra nyitottam ajkaim, de ő belémfojtotta a hangot.
- Ne magyarázkodj, Ada.
Nagyot sóhajtva igyekeztem nem tudomást venni a dühös hangról, közelebb léptem hozzá és átöleltem a nyakát. Homlokomat az arcához nyomtam, és hagytam, hogy átfonja karjait derekam körül.
- Tudom, hogy mérges vagy, de ne rajtam töltsd ki, Drága.
- Ahogy óhajtod. - tolt el magától, s elhaladt mellettem, majd megállt egy pillanatra barátja mellett. Szúrós pillantást vetett rá, olyat, amilyet akkor, amikor amaz felsegített.
- Adam, én.. - Adam leintette a próbálkozást, közölte, hogy jobb, ha sietünk, mert a többiek már biztosan ott vannak a ház előtt és nem tisztességes dolog megváratnia őket, elvégre ő a házigazda. Mikor megindult, nekem nagyon kellett szednem a lábamat, hogy utolérjem. Michael egy pillanatra megállított és bocsánatot kért, de én csak egy fejrázással voltam képes jelezni neki, hogy nem haragszom rá. Nem akartam további beszélgetésbe elegyedni vele, mert tudtam, hogy azzal még jobban feldühíteném Adam-et.
Az este hangulata meg volt pecsételve. Carolina meg is jegyezte később, mikor már mindannyian Adam-éknél voltunk, hogy milyen nagy a feszültség köztem és Adam között.
- Jól látod, Lin. De ne beszéljünk róla.
Ő megvonta a vállát és tovább kortyolgatta boros-kóláját, mialatt én félrehívtam Adam-et.
- Mi baj? - kérdeztem, ám ő látszólag nem volt hajlandó szóba elegyedni velem. Csak azután kezdett válaszolgatni, miután vagy tucatszor feltettem ugyanazt a kérdést neki.
- Hogy mi a bajom? Komolyan nem tudod, Ada? Nem, ez nem a vereségről szól. Ez arról szól, hogy bemutattam neked a legjobb barátomat, s te rögtön kikezdtél vele. - elkerekedett szemmel hallgattam a dühkitörését, mely elég hangos volt ahhoz, hogy mindenki elhallgasson és minket kezdjen figyelni. - Nem is vetted észre magad, amikor kijőve az öltözőből megláttalak titeket. Az lett volna a minimum, hogy legalább a hátam mögött csináljátok. Nem?
- Nem. - vágtam rá azonnal, de hamar rájöttem, hogy ez nem a megfelelő válasz volt. Enyhén szólva zavart, hogy azt gondolta rólam, amit.
- Szóval nem. Értem én. Hát akkor ennyi volt köztünk? Mondd csak meg nyugodtan, ha inkább ő kell neked!
- Az istenit, Adam! - emeltem fel a hangomat. Elkaptam a csuklóját és kiráncigáltam az előszobába. - Akkora marha vagy, amekkorát én még soha nem is láttam. Elmondjak neked valamit? Szeretlek és eszemben sincs kikezdeni sem a barátaiddal, sem senkivel. Lehet, hogy ezt te nem vagy képes felfogni, akkor nagyon sajnálom. Elegem van a hülye fociból és abból, hogy ha veszít a csapat, akkor utána folyton velem veszekszel. Nem veszed észre, hogy itt nekem lenne jogom felháborodni és nem neked?
- Nem, nem veszem észre. És a saját házamban ne üvölts velem.
Kis híján elnevettem magam. Még hogy a saját háza. Talán a szüleié, akik épp nem voltak otthon azon a hétvégén. - Ott üvöltök, ahol akarok. Ha nem tűnt volna fel, akkor engem égettél be a szobában való cirkusszal a barátaink előtt. - Nagy levegőt vettem a folytatáshoz, de ekkor megjelent Michael a szobaajtóban. Adam-hez lépett és meglehetősen nagy vehemenciával kezdte el magyarázni neki a történteket. Lehet, hogy nem kellett volna, mert a dolog odáig fajult, hogy azt hittem vége lesz a kapcsolatunknak Adam-mel. Sarkon fordultam és becsörtettem a szobába, ledobtam magam a kanapéra és kezembe vettem a borosüveget. Nagyot húztam belőle, egyáltalán nem érdekelt, hogy a többiek mennyire értetlenül néznek rám. Az esti csetepaténak az lett a vége, hogy miután a társaság nagy része távozott, Adam kihívott az erkélyükre és elnézést kért. Leesett az állam, de nem firtattam az okokat. Michael csodákat művelt, és nem felejtettem el megköszönni neki, bár igaz, hogy kicsit összefüggéstelenül beszéltem.
- Spicces vagy. - nevetett ki, én pedig tiltakoztam, de végül be kellett látnom, hogy igaza volt. Attól a naptól kezdve voltunk elválaszthatatlanok, szerettem vele lenni és Adam sem féltékenykedett rá. Aztán szakítottunk, és mind a ketten Michael-nek mondtuk el a miérteket és a hogyanokat, de ő soha nem panaszkodott. Mindig meghallgatott, ügyelt arra, hogy néhány hónapig ne fussunk össze Adam-mel sehol, mert nem akarta, hogy sebeket szaggasson fel, még akkor sem, ha tudta, hogy nem haraggal és keserűséggel váltunk el egymástól…
…Bulizni ment, erre hamar rájöhetem abból, hogy betért egy éjjel-nappaliba és egy üveg vodkát vásárolt. Kíváncsi lettem, hogy vajon kinél lesz most házibuli, s reménykedtem abban, hogy megint azokkal az emberekkel fog találkozni, akikkel még régen én is összejártam. Nem kellett csalódnom, Mike Carolina-hoz csengetett fel, és én minden kellemetlen érzés nélkül követtem őt. Felérve a lakásba, melyben sokszor jártam már azelőtt, érdekes látvány fogadott. Kisa is velük volt, pedig őt korábban nem is ismerték a többiek. Akkor jutott eszembe egy néhány hónappal azelőtti „látogatás” Lin-nél, amikor Kisa-t követtem egészen idáig. ~Biztos a temetésen ismerkedtek meg. - gondoltam, s a morbid gondolatra fintorba torzult arcom.
- Á, szia Mike! - pattant fel Carolina, hogy üdvözölje a fiút. Koraeste volt még csak, de már akkor meglehetősen spicces volt a lány, és majdnem beleesett Michael karjaiba. Erről megint eszembe jutott az első találkozásom vele. Megvártam, amíg leül, én pedig az ablak mellé álltam, onnan figyeltem a bulit. Kártyáztak, ittak, üvegpörgetőztek.. Semmi szokatlan nem volt az egészben. Teljesen normális, házibuli jellege volt. Aztán mikor mindenki felállt, hogy lemenjenek az udvarra, én nem mentem utánuk. Tudtam, hogy Lin szobájának az ablaka a ház udvarára nyílik, így ott maradtam, s fentről figyeltem, ahogy Kisa és Lin beülnek egy-egy hintába, s a fiúk pedig lökik őket. A látvány újabb emlékeket idézett fel bennem.
…- Beszélnünk kell. - szólaltam meg végül, amikor kezdett nagyon feszélyezni a csend, mely egyre gyakrabban állt be közöttünk. Michael felvonta szemöldökét, kicsit furcsán nézett rám.
- De hisz éppen azt csináljuk.
- Nem így gondoltam. Hanem komolyan. Kezdem azt hinni, hogy eltávolodtunk egymástól.
Megvetette lábát a földön, ezzel leállásra kényszerítette a hintát, amiben ült. Elkapta az enyémnek a láncát, s lefékezett engem is.
- Miből gondolod?
- Abból, hogy nem beszélgetünk. Kihalt a mélység a csevegéseinkből. Csak odáig jutunk, hogy megbeszéljük, ki hogyan érzi magát, majd szóba kerül az időjárás és néhány lapos poén is elcsattan. De ennél semmi több.
Először azt hittem, hogy nem érti, amiről beszélek, mert újra lökni kezdte magát a hintával, és egy darabig nem válaszolt, csak megkért, hogy kapjam el a ritmusát, és hajtsam magam én is. Mikor már teljesen egyszerre mentünk, akkor kezdett el beszélni.
- Régen úgy voltunk egymással, mint ez a két hinta. Egy irányba tartottunk, egy volt a ritmusunk, ezért volt miről beszélnünk. De most.. - fékezett le egy kicsit, ezzel megváltoztatva a ritmusát, s a két hinta pont ellentétes irányba kezdett himbálózni. - most te mész az egyik irányba, én pedig a másikba. Ez van, Ada Mae. Változik minden.
Felháborítottak a szavai, s kissé talán hevesebben válaszoltam neki, mint szerettem volna.
- Miért érzem úgy, hogy ez engem jobban zavar, mint téged? Nem kéne akkor ez ellen tenni valamit? Hogy ne így legyen?
- Mégis melyikünk rángassa a maga irányába a másikat?- állította meg magát ismét, s kiszállt a hintából, majd pedig felült velem szemben a védőkorlátra. Én is megálltam, de nem keltem fel ültemből.
- Félek, hogy el foglak veszíteni. - vallottam be végül, mire ő leszállt a korlátról, s közelebb lépett hozzám. Végigsimított az arcomon, s csak annyit szólt: - Ne félj, rossz pénz nem vész el.
Nevetett, én pedig elsírtam magam. Attól kezdve ritkán találkoztunk, és csak telefonon beszéltünk, ha éppen úgy hozta a sors. Komolyan azt hittem, hogy elveszítettem és volt is okom erre gondolni. Folyamatosan elfogytak mellőlem, akiket szerettem…
…Kinyílt a bejárati ajtó, s szép sorjában beözönlöttek rajta, miután megunták az udvari szórakozást. Mielőtt Lin bezárt volna, én kisurrantam a lakásból. Letelepedtem a lépcsőházban és egészen reggelig ültem ott, míg ki nem világosodott. Volt min gondolkodnom, szépen lassan végigfuttattam magamban Michael és a saját barátságom mozzanatait, hogy vajon hol rontottam el, de nem találtam meg a választ. Valahol mindig oda jutottam, hogy őt hibáztatom.
Felkeltem a lépcsőről, leporoltam a nadrágomat, de csak megszokásból, elvégre semmi kosz nem ragadhatott rám, hisz nem léteztem igazán. Kiléptem az utcára, a korareggeli napsütés megcirógatta arcomat.
- A rossz pénz elveszett. - sóhajtottam, majd hagytam, hogy elnyeljen a reggeli forgatag.