Ada Mae, a láthatatlan lány
IV. mese- Huss, rossz emlék!

Sötét volt már, egészen öreg este, amikor úgy határoztam, hogy ideje lenne abbahagynom a sétálást, mert már tövig lejártam a lábamat. Leültem egy aluljáró lépcsőjére, néztem, amint az éjjeli „baglyok” mint közlekednek el hol csoportosan, hol egyesével mellettem. Egészen érdekes, hogy milyen sokféle ember mozdul ki ilyenkor hajnalban. Sokkal kevésbé undokak egymással, ha meglök valakit egy idegen, akkor nem üvölti le, csupán szúrósan ránéz, majd megy tovább. Lehet, hogy erejük sincs már ilyenkor házsártoskodni. Bezzeg Colin Deveraux soha nem érzett lelkiismeretfurdalást, ha az éjszaka közepén verte ki a balhét. Elég vegyes emlékeim voltak Colin-ról. Nyunyi első olyan kedvese volt, aki velünk lakott. Még Clark előtt. Bár ez a szó, hogy kedvese, elég groteszkül hangzik. Colin ugyanis minden volt, csak kedves nem. Utálatos és sok tekintetben nagyon félelmetes ember lett belőle annak ellenére, hogy igazán odaadóan szerette nővéremet.
Hátradőlve felkönyököltem az eggyel fölöttem levő lépcsőfokra, előrenyújtottam lábaimat és igyekeztem a legkényelmesebb testhelyzetet felvenni. Közel hozzám egy hajléktalan szunyókált hasonló módon elnyúlva a lépcsőkön. Nem bírtam megállni, hogy el ne nevessem magam. Hisz sok tekintetben én is olyan voltam, mint ő. Nem voltam már otthon sehol a világban..
- Hé! Kell pénz? - harsant fel egy hang mögöttem. Rémülettel vegyes csodálkozással fordultam hátra. „Mit képzelsz? Nem kell!” vágtam volna oda, ha nem látom meg, hogy az ismeretlen kérdező egyenesen a földön fekvő férfire néz.
- Azért örülök, hogy nem nekem szólt. - jegyeztem meg fenhangon, elvégre úgyse hallhatta senki. El is nevettem magam, ha jól emlékszem, s ez a kis nevetés elég volt ahhoz, hogy a valóságból kicsit elmenekülhessek. Mindig szerettem nevetni, de az egyedül töltött évek során nem sok alkalmam nyílt rá. Csak abban az esetben, ha emlékeimbe menekültem a világ elől. A világ elől, amely számára egyébként sem léteztem. Néha örültem is ennek. Elvégre régen is sokat voltam egyedül. Csak a két egyedüllét nem hasonlítható egymáshoz.
A hajléktalan férfi tovább aludt, meg sem hallotta a kérdést. Talán ez lehetett volna a szerencséje, de cseppet sem volt így. A kérdező srác köré odasereglettek barátai. Ekkor vettem csak észre, hogy az aluljáró időközben teljesen kiürült és azt is megfigyelhettem, hogy a fiatalok igencsak részegek.
Egyikük elejtette a kezében szorongatott borosüveget. A vérvörös lé kiloccsant a szanaszét tört üvegből, végigfolyt a lépcsőn, kicsit olyanná téve a helyszínt, mint egy hentesüzlet.
- Látjátok milyen gőgös? - röhögött fel a társai által Eric-nek nevezett srác. - Nem kell neki a pénzem! Pedig szívesen adtam volna neki. Ez a mai retek csövesség sem a régi már. - a röhögésből lassan üvöltés lett, amibe belekapcsolódtak különböző szitkokkal a többiek is. Elhűlve néztem őket és nem tudtam elhinni, hogy tényleg van ilyen. Pedig az ember nem is hitte volna róluk. Mind rendes külsejű, jómodorra tanított egyénnek látszott, de amint megszólaltak, ez az álca teljesen összeomlott. Egy csapat barbárrá alakultak, akikre minden joggal mondható, hogy: „A kapa kieskik a szájukból.”
Akkor ugrottam fel, amikor az első rúgás érte a hajléktalant. Megfeledkeztem korlátaimról és betolakodtam a részeg banda és a védtelen férfi közé. Üvöltöttem., ahogy a torkomon kifért, de semmi haszna nem volt. Tovább rúgdalták a földön fekvőt, aki képtelen volt felállni. Azt nem gondoltam végig, hogy valószínűleg ugyanolyan részeg, mint bántalmazói. Abban a pillanatban nem érdekelt. Csak ütni próbáltam és segíteni, de hasztalan. Ugyanannyira semmirekellőnek éreztem magam, mint amikor húgomat próbáltam megvédeni…
…Vasránap volt, esős, unalmas vasárnap. Éppen reggelit készítettem, mert a család többi tagja még aludt. Fogalmam sem volt róla, hogy nővérem barátja merre járt az éjjel, de nagyon örültem neki, hogy még akkor sem került haza, amikor Nyunyi reggeli után munkába indult. Vasárnaponként egy közeli templomban dolgozott, mint templomi mindenes. Eleinte nem tudtam elképzelni, hogy miért csinálja. Amikor pedig rákérdeztem, akkor olyat mondott, amit soha nem felejtettem el. Értünk tette. Azért, mert soha nem hitt Istenben, és azt hitte, hogy amaz ezért hagyta elmenni Anyát.
- Azzal - mondta - hogy egy templomban segítek, remélem, hogy meg tudlak védeni benneteket. Talán az Úr látja, hogy megváltoztam, és nem akar újra tragédiát zúdítani a család nyakába. Elég volt egy..
- Kettő. - helyesbítettem, mire ő szó nélkül felállt és kiment a konyhába. Nem szerette, ha Apát említettem neki. Valamiért sokkal jobban haragudott rá azért, hogy elhagyot minket, mint én.
A fürdőszobában engedtem magamnak vizet, Fanny a kakaóját kortyolgatta a konyhaasztalnál, amikor hallottam, hogy megnyikordul a bejárati ajtó. Tudtam, hogy Nyunyi még nem jöhetett haza, hisz alig húsz perce távozott. Elzártam a csapot és megindultam a fürdőszobaajtó felé. Nem siettem, el sem tudtam képzelni, hogy okom lenne rá. Hallottam, ahogy Fanny mesél valamit Nyunyiról, és Colin egész normálisan válaszolt neki, ezért mégsem mentem ki közéjük, hanem visszaültem a kád szélére, térdeimre támaszkodva hallgattam odabentől a beszélgetést. Gyakran hallgatóztam ilyen módon, ezért nem jelentett újdonságot számomra. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy húgomtól tanultam mindezt. Hát igen, a kicsik néha sokkal furfangosabbak, mint a felnőttek.
Egyszercsak  csörömpölésre lettem figyelmes. Először azt hittem, hogy véletlenül levertek valamit, de amikor meghallottam Fanny szipogását, azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben. Felpattantam, és szinte fél másodperc alatt a konyhában termettem. A földön a maradék, kifolyt kakaótócsában csónakokként „úsztak” húgom kedvenc bögréjének cserepei. Colin egy üveg nyakát szorongatta és nagyokat kortyolt belőle. Intettem Fannynak, hogy hagyja abba a sírást, mert tudtam, hogy ez az egyetlen olyan dolog, amivel fel tudja idegesíteni a férfit.
- Mégis mit jelentsen az, hogy részeges vagyok? - üvöltötte. Ekkor már tudtam, hogy húgom nagyon rosszat szólt. Emlékeztem rá, amikor Nyunyi telefonon beszélgetett előző este egyik barátnőjével és viccesen megjegyezte, hogy valószínűleg kedvese megint a kocsmában leledzik, amilyen részeges az utóbbi időben. - Hogy mer egy ilyen kis taknyos effélét mondani nekem? Mit gondolsz te magadról? - elkapta Fanny karját és közelebb rántotta magához. Ekkor döntöttem úgy, hogy tennem kell valamit. Biztos voltam benne, hogy nem vett még észre, így időm lett volna nekifutásból fellökni, de attól féltem, hogy ha nem járok sikerrel, akkor annak Fanny issza meg a levét.
- Engedd el! - szólaltam meg végül, összeszedve minden határozottságomat. Colin hátrafordult, de rántotta magával húgomat is.
- Mégis ki mondja? - fröcsögte dühösen. Én közelebb léptem hozzá, kihúztam magam, megvetettem lábamat a konyhakövön. Olyan közel kerültem hozzá, hogy orromat facsarta a belőle áradó alkohol és izzadtságszag.
- Valaki, aki azt akarja, hogy eltakarodj! - közöltem vele nyugodtan, de felkészültem rá, hogy ha közeledni mer, akkor felkapom a tányért az asztalról és hozzávágom. Lehetőleg a fejéhez. Bár a pontos irányt még nem döntöttem el.
- Igen? - húzta fel szemöldökét. Felharsanó röhögése bennem a dühöt, Fannyban a félelmet szította. Húgom hangos zokogását hallva lehajolva elkapta Fanny másik kezét is és a levegőbe emelte karjainál tartva őt. Tudtam, hogy ha most próbálnám leszerelni, azzal csak Fannynak ártanék. Így csak néztem, és vártam, hogy letegye. Ez hamar be is következett, ugyanis sürgős ihatnékja támadt. Amint Fanny földet ért, azonnal elkaptam és magam mögé húztam, hogy Colin ne érje el.
- Befelé! - mutattam a nappali ajtaja felé. Fanny sietett, ahogy tudott. Szinte láttam rajta, hogy mennyire remeg. Colin kezéből egy mozdulattal ütöttem ki az üveget, ami nagyjából a kakaófolt mellett ért földet. A színtelen lötty elkeveredett a barna folyadékban, a szilánkok szinte az egész konyhát betemették. Nem gondoltam végig, amit teszek. Csak cselekedtem, és igen bután. Ezt ma már tudtom, de akkor nem tudtam. Azt hittem, hogy ha nem lesz mit innia, akkor egy idő után kijózanodik és normálisra vált. Tévedtem. Csak még dühösebb lett. Félrelökött, nekicsapódtam az asztal sarkának. Felszisszentem, amikor a fa belevágódott oldalamba.
- Utolsó kis patkány! - ordította, miközben lassan fölém tornyosult. Nem nagyon tudtam, hogy miképp fogok kimászni a helyzetből. Hátranyúlva felkaptam a tányért és már épp hajítani készültem, amikor Fanny megjelent a nappali ajtajában.
- Ne bántsd a nővéremet! - nyafogta. Szemem sarkából láthattam, ahogy ujjait tördeli és legszívesebben elrohanna, de mégsem teszi. Talán kötelességének érezte, hogy megvédjen, úgy, ahogy én őt.
Colin felnézett, majd ismét rámszegezte tekintetét. Résnyire szűkült szemeiben nem láttam az értelemnek szikráját sem. Valami baj volt vele. Az agyával. Lassan kicsavatra a kezem, minek hatására elejtettem a tányért. Ennyit a védekezésről - gondoltam, majd eszembe jutott, hogy akár más módszerekkel is védekezhetek. Rákészültem a feladatra, egyik lábamat bedugtam a kisterpesze közepébe. Térdhajlításra készültem, amikor elengedett és két lépéssel a húgom előtt termett. Fanny lába gyökeret vert, hiába kiabáltam, hogy fusson, nem volt képes rá. Csak állt és zokogott.
Megiramodtam, hogy megvédhessem a kislányt, de nem kellett volna. Colin akkor már nem akart senkit bántani. Csak állt húgommal szemben és nézte a gyereket. Én viszont elvakultan cselekedtem félelmemben. A hátának ugorva püfölni kezdtem, ahol értem, s mindeközben azon igyekeztem, hogy kettejük közé kerüljek. Colin felemelte a kezét, feltehetően el akart lökni, hogy hagyjam már abba, de én nem hagytam. Addig püföltem, amíg végül elege lett. Akkorát lökött rajtam, hogy nekiestem a falnak, és egy pillanat alatt ment ki lábam alól a talaj. Elestem és bevertem a fejem a szekrény sarkába. Nem nagyon emlékszem másra, mint Fanny sikítására és a sötétségre, ami lassan mindent elfedett…
…A fiúk lassan megunták a rúgdalózást, otthagyták a szerencsétlent, mint egy darab megunt játékot. Én csak kuporogtam a fal mellett és sírtam. Sirattam a tehetetlenségemet. Egyszerűen nem bírtam ránézni a fekvő alakra. Hallottam, ahogy nyöszörög, de tudtam, hogy úgysem lennék képes segíteni rajta. Inkább felpattantam és rohanni kezdtem. Minél messzebb akartam kerülni a helytől, és az emlékektől is, amik megrohantak…
…Nyunyi hangjára ébredtem fel. Fogalmam sem volt róla, hogy miként került hirtelen haza és azt sem tudtam, hogy mennyi ideig voltam eszméletlen. Valószínűleg nem sokáig, különben már kórházban térrtem volna magamhoz, ahogy nővéremet ismertem.
- Szívem! Jól vagy? Ada Mae..
- Fanny! - pattantam fel hirtelen, amitől megfájdult a fejem, de nem érdekelt. Húgom a kanapé végében kuporgott.
- Colin? - tettem fel a kérdést, mire Nyunyi csak annyit felelt, hogy „nincs itt”. - Már nincs. - tette még hozzá, majd a homlokomon lévő púpot vette szemügyre. Egy késsel igyekezett lenyomni, ami felettébb kellemetlen érzés volt, de mégsem törődtem vele. Folyamatosan kérdezgettem, de nem sok mindenre felelt. Annyit mondott, hogy itthon felejtette a kinyomtatott kottákat és azért jött haza.
- Hála istennek, hogy ilyen szórakozott vagyok. Jaj, Ada! Miért voltál ilyen felelőtlen? Nem lett volna szabad nekimenned! Inkább telefonáltál volna..
Korholása igen rosszul esett, de igyekeztem nem törődni vele. Felháborodtam ugyan, de nem szóltam semmit. Jobbnak láttam, ha hallgatok.
A vasárnapunk további része nyugton telt, Nyunyi telefonált Nicolas atyának, hogy nem tud visszamenni dolgozni családi okok miatt, de megígérte, hogy legközelebb majd tovább marad, hogy bepótolja a hiányosságát. Csendesen megvacsoráztunk, filmet néztünk, majd olyan tíz óra felé aludni küldött minket, mondván: holnap hétköznap, nincs éjjeli kakukkolás.
Fannyt és engem egyszerre riasztott fel álmunkból a tányércsörömpölés. Hallottuk, ahogy a cserepek lassan földet érnek a pepita konyhakövön. Kimásztam ágyamból és átmásztam Fanny mellé. Átöleltem, magamhoz szorítottam és igyekeztem befogni fülét.
- Hogy mertél visszajönni? - hallottuk Nyunyi üvöltését. Hangjában megvetés és némi félelem is érezhető volt.
- Mert itt lakom! - kiabálta vissza Colin.
- Már nem! - a puffanásból ítélve egy súlyos bőrönd ért földet a kövön. Nyunyi valószínűleg számított a látogatásra és összepakolta Colin holmiját. A beálló csendtől megrémültem. Olyan volt, mint amikor vihar közeledik, gyomorremegtető, hatalmas vihar.
- Nyugodtan üss csak meg, nem érdekel. Rádhívom a rendőrséget, meglásd!
Fanny mocorgott karjaim között, de nem engedtem neki, hogy lehámozza füléről tenyeremet. Nővérem szavaitől görcsbe rándult a gyomrom. El sem tudtam képzelni, hogy mi lesz ebből.
- Úgysem dobsz ki! Szeretsz engem, Beia!
- Nem, egy cseppet sem szeretlek! Szerettem azt a Colin Deveraux-t, aki voltál, még mielőtt rátámadtál a húgaimra. Azt még elviseltem, hogy megszégyenítettél a barátaid előtt. Lenyeltem, hogy semmibe sem vettél és minden éjjel részegen jártál haza. De azt nem vagyok hajlandó szó nélkül hagyni, hogy kezet emelj a családomra! Ha még egyszer a húgaim közelébe merészkedsz, akkor teszek róla, hogy nagyon megbándd! Vannak kapcsoataim, Colin, ezt soha ne feledd el! És most..
- Ááá.. - morrant fel Colin. - Nem is érdemled meg, hogy itt maradjak!
A bejárati ajtó csapódása után hallottam, ahogy Nyunyi leroskadt a padlóra. - Takarodj.. takarodj.. - mormogta halkan, de a vékony falak ezt a hangot is átengedték. Eleresztettem húgomat, hagytam, hogy kimásszon az ágyból és kirohanjon a konyhába. Én nem követtem, nem akartam látni, ahogy nővérem összetörve ül a kövön és sír. Egyszerűen képtelen voltam megmoccanni. Az éjszakát Fanny ágyában töltöttem, ő pedig nővéremmel aludt a nappaliban. Rám nem volt szükségük. Úgysem tudtam volna mit mondani…
…Utcákkal később álltam csak meg, mikor lassan úgyahogy megnyugodtam már. Szinte belémmart az érzés, hogy vissza kell mennem. Lassan sétáltam végig az előbbi úton, le a lépcsőn, hogy lássam: jól van-e. Legnagyobb meglepetésemre nem volt senki az aluljáróban. A kifolyt bor és a szilánkok is eltűntek mind.
- Hihetetlen.. - Mormoltam magam elé, miközben lerogytam a lépcsőre. Hát csak képzelet volt az egész? Furcsa játékot játszott velem a világ. Furcsábbat, mint a láthatatlanságom. Már bolondnak is éreztem magam, nemcsak elveszettnek. ~ A mai nap is csúcsokat döngetett.. gondoltam, és hirtelen megint nevetni kezdtem. Könnyebbnek éreztem magam. Azzal, hogy újra átéltem azt a napot, kicsit el is felejtettem a múltat. Már nem kísértett úgy, mint annakidején.
Nekidöntöttem fejemet a falnak és lehunytam szemeim. Nem aludtam, csak úgy tettem, mintha. Hallottam, ahogy lassan feléled a város, és már csak azt kívántam, hogy legyen reggel és meglátogathassam Fannyt és Nyunyit. Látnom kellett őket, hogy újra erőt merítsek a továbblépéshez. Colin Deveraux már az én életemből is eltűnt. És vele feléledt a remény is, hogy minden rendbejöhet.