Paz tenyeréből felfelé futott a forró, kellemetlen érzés, egész válláig, onnan át a nyakára, s fel egész az arcát elborítandó. Úgy érezte, mintha legalább háromszorosa lenne testhőmérséklete a normálisnak. Meg akart állni, elereszteni Maiarát, de képtelen volt rá. Megadón hagyta, hogy arra vezessék léptei, amerre nem akart menni, s közben végig a gyermeket figyelte, ki a szeme láttára változott meg egyre. Az előbb még smaragdszín szempár mostanra méregzölddé sötétedett, s eltűnt belőle minden, ami valaha gyermekivé tette. Az angyalszőke loknik is megszűntek naivan himbálózni a bájos arcocska kereteként. Az egész meglehetősen groteszk volt és megsemmisítő látvány. Paz nem tudta, hogy mit tehetne. Soha életében nem érezte ennyire, hogy nem képes önállóan cselekedni. Még anyja iránti gyűlölete sem lobogott hevesebben a kétségbeesésnél.
Megálltak. Paz képtelen volt eltűntetni a riadalmat ibolyaszín tekintetéből, ahogy Maiarára nézett.
- Mit akarsz tőlem? Ki vagy te? - kérdezte, mire a kislány felnevetett. Nevetése ugyanaz a csilingelő gyermekkacaj volt, mint odalent az ivóban, de a hang, melyen megszólalt egy felnőtt nőé volt. Mély és búgó, s éppen ettől oly hátborzongató.
- Maiara vagyok, már mondtam. Te pedig Anouk Syndr leánya vagy, akit Messzetúlba küldtek, hogy keresse meg Avorio la Lignét. Így igaz, Paz?
Paz se köpni, se nyelni nem tudott. Maiara időközben eleresztette a kezét, de ezzel cseppet sem könnyítette meg a helyzetet, ugyanis a forró tenyér helyett ezúttal a fal nem engedte moccanni, melynek Maiara nekilökte. Sötét volt a folyosó ezen részén, s Paz sejtése az volt, hogy már nem a Hőspincérben vannak. Hideg volt, borzongató, csontot átjáró hideg.
- Mit akarsz tőlem? - ismételte egyre, makacsul követelve a választ. Maiara ismét felnevetett.
- Engedelmes kislány! - jegyezte meg, majd csettintett egyet, s egyre felgyúlt két fáklya a Pazzal szemközti oldalon. A fény egy tükröt vett körül, de a tükörben egy idő után Paz nem a saját képét, hanem a Rendház egyik szobájáét látta. Maiara ismét közelebb lépett hozzá, az álla alá nyúlt és erőszakkal fordította Paz fejét úgy, hogy ne tudjon ne a tükörbe nézni.
- Engedelmes kislány végignézi a választ arra a kérdésre, hogy ki vagyok! Utána pedig.. - síron túli, gúnyosan gonosz hümmögés hagyta el Maiara torkát, s ettől Paz hátán glédába álltak a pihék. - ..megmondom, hogy mit fogsz megtenni nekem!

    Derek az Oktonban ült Sorgonnal. Az utóbbi napokban szinte ez volt a második otthonuk. Erick most nem volt velük, percekkel azelőtt távozott, hisz Alaon lélekszakadva rohant hozzá, hogy szóljon, felesége felébredt végre.
Sorgon összevont szemöldökkel meredt maga elé.
- Biztos vagy benne, hogy Cygnus az elkövetőt látta?
- Biztos! Mi másért emlegette volna éppen őt?
- Nem tudom, barátom, nem tudom. De Avorio még a legkevésbé érdes lelkű mindőjük közül. Nem lehettek olyan ostobák, hogy nyíltan ellenünk fordulnak!
- Én csak azt tudom mondani, hogy szerintem Cygnus nem emlegette volna őt, ha nincs köze a támadáshoz. Nem akarom sértegetni a családod, de tudod, hogy milyenek. Egy lyukas ezüstöt nem bíznék rájuk, nem hogy egy ember életét.
- Értem, hogy mire akarsz célozni, Derek, s azt kell, hogy mondjam, igazad van! Pár nap és kiderül, hogy mi fog történni. De most.. - Sorgon kipillantott az Okton ablakán. Odakint sötét volt már, későre járt. - ..azt hiszem ideje lenne lepihennünk. Holnap is lesz nap, s elő kell készülnünk Avorio érkezésére. A Hadiakadémiáról nem adják ki anélkül, hogy ne követnék őt.
Derek fáradtan felsóhajtott.
- Menj csak, én még maradok egy keveset. Caila még nem alszik, s tudom, hogy rengeteg kérdése van.
Sorgon nem tett fel kérdést ezzel kapcsolatban. Tudta, hogy Derek fogadott lánya képes belemászni valakinek a lelkébe, vagy épp az elméjébe, s azt is tudta, hogy Derek ennek a legminimálisabb jelére is érzékeny.
- Ahogy gondolod. De szerintem válaszolhatnál a kérdéseire.
Derek megvonta a vállát. Nem válaszolt semmit, hisz nem volt rá ideje. Apró lábak sebes lépteinek zaja ütötte meg mindkettőjük fülét. Összenéztek, de egyiküknek sem kellett kimondania gondolatait. Mindketten tudták, hogy egy személy jár a fejükben.
Caila pár szívdobbanásnyi időn belül már az Oktonban is termett. A csukott ajtón úgy lépett át, mint egy szellem, s ettől mind Derek, mind Sorgon lélegzete elakadt.
Derekből azonnal kibukott a féltés, az olyan fajta, amit nem gyakran tapasztalhattak nála. Felkelt a székről, közelebb sietetett Cailához, s letérdelt elé. Megérinteni nem merte, nehogy bizonyosságot kapjon arra, hogy a gyermek tényleg szellemkép, semmi több. - Mi van veled, titte Cai?
Caila nem válaszolt, csak belefúrta magát fogadott apja karjai közé. Határozottan fizikai volt a teste, nem csak egy árny, melyen át lehet nyúlni oly egyszerűen. Ettől aztán még borzongatóbb lett a jelenség.
Nem sokat ölelkeztek, mert a kislány hátralépett, pillantását Derekre szegezte. Máskor oly tisztán kék tekintete most mintha homályos lett volna, vagy legalábbis nagyon fakó.
- Visszaszerezte az erejét! - szólt, s hangja mellőzött minden gyermekit. Felnőttes volt és nagyon komoly.
- Kicsoda, Caila? - vette át a beszélgetés fonalát Sorgon, még mielőtt Derek sok aggodalmas kérdése elvenné az időt a válaszadástól. Valamiért nagyon tartott attól, hogyha Caila most nem mondja ki, amire gondol, többé nem lesz rá lehetősége.
- Maiara visszakapta az erejét. A gonosz erejét. Az Eredőnek már minden hatalma megvan a Varázsszigeten kívül is. - válaszolt komolyan Sorgonnak, majd egyre fakóbb színű szemeit Derek arcára fordította - Apubácsi! Ugye tudod, hogy most mi következik?
Derek gyomra bukfencet vetett. Emlékezett rá, mit mesélt neki Caila hosszú évekkel ezelőtt vakságának okáról, s azt is tapasztalta, hogyha nyerte vissza a kislány újra a szeme világát. Látása kötődik az Eredőhöz, hiszen Maiarához örök és felbonthatatlan barátság kapcsolta a gyermeket még akkor, mikor mindketten úgy öregedtek, ahogy átlagos társaik.
- Itt nem maradhatsz! - kapta fel ölébe a kislányt, majd anélkül, hogy Sorgonnak bármit megmagyarázott volna, megiramodott szobájuk felé. A rendmesterhelyettes követte őket.

    Paz összeszorított fogakkal tűrte, hogy Maiara erőszakkal tartja fejét egy irányban, s valami átkozott bűbáj hatására még a szemhéjait sem tudta lecsukni. Kénytelen volt végignézni, ahogy az Oktonban Caila átsiklik az ajtón, majd Derek Khren Te Gar, a mindig erős, megingathatatlan kőszikla rettegve felkapja a gyermeket és kirohan vele az ajtón. A kislány szavaiból kezdett világossá válni számára, hogy kivel hozta össze a rosszsors itt a Hőspincér közepén.
- Hagyj békén, hallod! Már nem kell odanéznem! A tükör semmit nem mutat!
Maiara ismét felnevetett.
- Nézd csak tovább, kislány, s meglátod, amit valójában mutatni akartam.
A tükörben lévő kép lassan váltott helyszínt, s egy kicsi, kétágyas szobát mutatta, kandallóval és egy ronda patkánnyal.
- Caila patkánya.. - csúszott ki Paz száján a felismerés. Maiara gúnyosan elismerő hümmögésétől kirázta a hideg. Már tudta, hogy mi az, amit néz. Az, “ami következik”, ahogyan Caila fogalmazott. S Derek arcából ítélve ez nem lesz szép látvány.

    Sorgon kinyitotta Derek előtt az ajtót, bár nem nagyon értette a sietség okát. Tanakodott azon magában, hogy távozzon-e, de mivel Derek erre nem szólította fel, így maradt. Becsukta a nyílászárót maguk után, majd a háttérbe húzódott, hogy bármi történjen, ne legyen láb alatt.
Derek letette Cailát a földre, letérdelt elé, megfogta a kislány kezét. Caila nem volt riadt, vagy ideges, egyszerűen csak kiveszett belőle a gyermek, ami igazán groteszkké tette a helyzetet.
Caila lágy, nyugtató hangon próbálta megnyugtatni Dereket.
- Nem lesz semmi baj, Apubácsi, csak nagyon rosszul fog kinézni. Sikítani fogok, de nem azért, mert valami fáj!
Kegyes hazugság volt ez, s valahol még igaz is. Nem az fog fájni neki, ahogy újra elveszti a szeme világát, hanem az, hogy elveszti erejének egy részével emlékei egy részét is. Tudta, hogy nem végleges mindez, s az évek alatt rájött már, hogyan akadályozatja meg, hogy minden ereje elvesszen. De remélte, hogy nem lesz szükség minderre.
- Menj hátrébb, kérlek! - szólt még belőle a “felnőtt”, majd ajka lebiggyedt, szomorúan tekintett Derekre, úgy, mint aki utoljára látja. - Többet mosolyogj, Apubácsi, az sokkal jobban áll. - fűzte hozzá, s immár a hangja is ugyanolyan vékony volt és kislányos, ahogy azt tőle megszokták. - Szeretlek! - bukott ki belőle az utolsó szó, mielőtt a folyamat visszafordíthatatlanul elkezdődött volna. Derek és Sorgon tehetetlenül nézték, ahogy a kislányt lassan egész testében átöleli a kék derengés.

    Paz vádlón fordult Maiara felé, amikor amaz eleresztette őt végre.
- Te tetted ezt vele?
- Ugyan mit érdekel? Nem is kedveled őt! Senkit sem szeretsz, nem igaz?
Maiara hangja búgó volt, lassú és vontatott. Paz próbált volna tiltakozni a szuggerálás ellen, de nem sok haszna volt igyekezetének. Már megértette, hogy kivel van dolga, s azt is lassan elfelejtette, hogy valaha tiltakozni akart. Elméjére langyos köd úszott, önálló akarata, mint olyan megszűnt létezni.
- Mondd, mit akarsz, mit tegyek? - kérdezte, s hogyha magánál lett volna, észreveszi, hangja is mennyire megváltozott. A kérdésére kapott válasz hallatán heves bólogatásba kezdett volna, hogyha Maiara tenyerei nem fogták volna zárójelbe arcát.
- Menj el a La Ligne Hadiakadémiára, mondd el, hogy Avorio la Lignét hívatja a Creyliniták vezérkara. Ki fogják adni neked. Salome fog követni titeket, s mivel ezt úgyis tudod, nem messze Hamudűnétől egyszerűen megölöd majd Avoriot, akit Salome fog megtalálni, s elmondja, hogy te ölted meg őt. Sajnos.. - tettetett sajnálat csengett Maiara hangjában - ..ezért neked kell majd meglakolni. De ne aggódj, így bosszút állhatsz anyádon is!
Paz undok mosolyra fakadt. Ennyi elég volt ahhoz, hogy Maiara lerántsa őt térdelésbe, majd egy minden jóízlést mellőző megmozdulással megcsókolja őt. Ajkaik közt fekete árnyak kúsztak át, s ahogy Paz testébe ért a varázs, az ibolyaszín tekintet egész feketévé változott. Maiara elhúzódott, elvette tenyereit Paz arcáról és hangosan felnevetett. Nevetésének ikerpárja szakadt fel Pazból is.
- Most menj, s tedd, amit parancsoltam, én, az Eredő!
Ez volt Páznak a végszó. Bólintott, majd még mielőtt mozdulhatott volna, már eltűnt körüle a kislány, a tükör, s a sötét folyosó. A Hőspincér emeletén állt, ott, ahová menniük kellett volna, hogyha a gyermek tényleg csak segítséget akar. Ében színben izzó tekintetét körbejáratta a helyen, majd szó nélkül lesétált az ivóba, majd még Belialnak intett, mielőtt kilépett volna az ajtón. Odakint felpattant lova hátára, s elnyelte a sötét, hólepte éjszakában a Messzetúlra vezető út.

    Caila körül megszűnt a kékség. A szemhéjfüggőn felgördült a tekintet elől, s Derek bár tudta, mit fog látni, mégis megdöbbent a valamikor angyalkák szemek tejfehér semmijén.
- Titte Cai? - szólította meg halkan a kislányt, mire amaz elmosolyodta magát.
- Semmi baj, Apubácsi! Már vége van. Aggódsz és elszörnyedsz a látványtól, érzem rajtad. Ne tedd! Nem fáj, voltam már ilyen.
Derekből a nyugodt szavak hallatán kitört minden dühe. Ökölbe szorultak kezei.
- Megölöm azt a férget!
- Egyszer majd igen. De nem ma, na is holnap. Sorgon bácsi! Kérlek, mondd meg Nierya néninek, hogy az Eredő felébredt. Ő tudni fogja, hogy ez mit jelent.
~Abban biztos vagyok!~ gondolta Sorgon, de gondolatait nem mondta ki hangosan. Elköszönt rendtársától, s a kislánytól, majd távozott a szobából. Soha életében nem látott még ilyen furcsaságot, de sejtette, hogy az elkövetkezendőkben sok efféle kellemetlen meglepetés fogja érni őket, hiszen egy közösség sincs annyira szemben az Eredővel, mint ők, kik Cailát védelmezik.

    ~Ez tényleg könnyen ment!~ gondolta magában Paz, miközben kifelé lovagolt a Hadiakadémiáról, szorosan maga mellett Avorio la Lignével. Tudomása volt róla, hogy nemsokára elindul utánuk Salome is, minden la Lignék szeretője, de egy cseppet sem zavarta a dolog. Elméjében ezernyi kis harang dübörögte a vérszomjat, s nem volt semmilyen hatalom, ami megállíthatta volna. Az út, minta sokkal rövidebb lett volna, mint amire emlékezett. Egy pihenővel másnap délre már Hamudűne határában voltak, a határerdőt járták. Paz ekkor érezte elérkezettnek az időt arra, hogy bevégezze kötelességét.
Leállította lovát, ezzel megállásra kényszerítve Avoriot is. Negédesen a férfire mosolygott.
- Azt hiszem, valamit el kell mondanom.. - kezdte búgó, doromboló hangon, miközben leszállt a nyeregből, s a férfit is megkérte, hogy tegyen így. Közelebb lépett Avoriohoz, egész testével nekisimult. Tudta, hogy a férfiben egy csepp akaraterő nincsen, így nem átallotta a siker érdekében bájait kihasználni nála. Megfogta a férfi fél kezét, saját derekára vonta, ezzel tudatosítva Avorioban, hogy a téma cseppet sem lesz mélyenszántó, hacsak az intimitást annak számíthatják.
- ..nem a Creyliniták hívattak, hanem én magam találtam ki mindezt, hogy elcsaljalak ide. - folytatta Paz. - Tudod, Messzetúlban semmi esélyem sem lett volna arra, hogy megtegyem, amit szeretnék.
- Miért, mit szeretnél, virágszálam? - dörmögte Avorio, szenvedélytől felkorbácsolt hangon. Paz felnevetett.
- Hát.. - húzta el a szót, kacéran a férfire kacsintott, majd egész közel hajolt annak nyakához. - Ezt! - szólt utoljára, mielőtt lágy csókot nem helyezett volna Avorio nyakára. Nyelvével megérintette a szabad bőrfelületet, majd mikor az ében tekintetben vörös lángok gyúltak, egy pillanat alatt harapta át a férfi nyaki ütőerét, majd ellökte magától Avoriot.
- Kígyó! - ordított fel fájdalmasan a férfi. Nyakához kapott, de nem tudta elállítani a vérzést. Paz letörölte ajkairól a vért, s végignézte, ahogy a férfi lassan elvérzett a szeme láttára. S amint Avorioból elszállt az élet, Paz tekintete ismét ibolyaszínűvé változott. Erőtlenül csuklott össze, s ájultan az általa meggyilkolt férfi vérétől lucskos fűre zuhant.

    A gyilkosság híre hamar a Creyliniták fülébe jutott, Anouk volt az első, akit a Salométól érkezett üzenet elért. Dühösen gyűrte össze a pergament, s beledobta a kandallóba. Kiviharzott a szobából és egyenesen Sorgon ajtaja felé igyekezett. Nem kellett dörömbölnie, a férfi első koppanásra már nyitotta is a nyílászárót. Értetlenül nézett az előtte álló, dühtől tajtékzó Anoukra.
- Cryess, Anouk! - köszönt rá anélkül, hogy végiggondolta milyen posztót lenget a nő szemei előtt.
- Szádat befogod, Sorgon és rám figyelsz! Avoiro la Lignét meggyilkolták a város határában. Nem tudsz erről valamit?
Sorgon értetlenül nézett a nőre. Válla fölött hátrapillantott a szobában békásan alvó feleségére, majd kilépett a folyosóra, s becsukta maga után az ajtót.
- Talán tárgyaljuk mindezt meg az Oktonban. Nem folyosói téma!
- Nem érdekel engem, hogy hol beszélünk! - fortyant fel Anouk. - A kérdésemre válaszolj! Tudsz erről valamit?
- Nem, fogalmam sincs róla, hogy ki ölhette meg.
- Nem ez volt a lényeg! Ki küldetett Avorioért közülünk?
- Erick és én.
- És kit küldtetek?
Sorgonnak ekkor esett le, hogy Anouk mitől lehet ilyen ideges. Hitetlenül tekintett a nőre.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy Paz gyilkolta meg?
- De, pontosan azt! Átharapta a torkát! Legalábbis Salome ezt állítja.
Sorgon felvonta szemöldökét. - Salome? Apám szeretője?
- Minden la Lignék szeretője! De nem ez a lényeg! Keresztet vethetünk a rend hírnevének, hogyha ez tényleg igaz! Hol van az a marha?
Anouk egyre hangosabban beszélt, már-már kiabált. Sorgon tudta, hogy kit illet ilyen szép névvel, de nem volt kedve tudomásul venni.
- Milyen marha, kedves Anouk?
- Ne tettesd az ostobát! Tudod jól, hogy kiről beszélek! Hol van a sógorom?
- Gondolom a húgoddal. Ha nem emlékeznél rá, Cygnus felébredt.
Anouk megforgatta a szemét.
- Menj az Oktonba, nem sokára hozom azt a barmot!
Sorgon kikérte volna magának a parancsolgatást, ha más szituációban lettek volna. De egyelőre nem nagyon tudta hová tenni mindazt, amit Anouktól hallott. Kelletlenül bólintott a nő szavaira, majd elindult a tárgyalóterem felé. Remélte, hogy Anoukban lesz annyi tapintat, hogy nem Cygnus előtt kezdi el Ericket szidni. De reményen kívül túl sok reális esélyt nem fűzött mindehhez.

    - Tanácsgyűlést akarok, Veirmore!
Jelentette ki Anouk határozottan, miután már jó néhány perce húgáé szobájában ácsorgott, s próbálta meggyőzni Ericket arról, hogy igaz, amit mond. Cygnus ébrenlétérol tudomást sem vett, oda sem köszönt húgának.
- Az nem megy olyan egyszerűen! Cygnus is tanácstag, de nincs olyan állapotban, hogy részt vehessen az ülésen.
- Majd én helyettesítem. Egy a vérünk, ne törődj ezzel! De a többieket csődítsd össze most azonnal, mert nem érünk rá szórakozni! A gyilkosnak meg kell fizetnie, s hogyha a nyilvános megtorlás csúszik, fellázad a nép.
- Nem azt mondtad, hogy Pazt vádolják? - kérdezte Cygnus halk, már-már elhaló hangon. Beszélni már tudott, még ha nehezen, akkor is. Anouk ügyet sem vetett rá, hogy mennyi aggódás cseng húga hangjában. Szikrázó szemmel fordult felé.
- De, azt! És ilyen szempontból ez teljesen mindegy. A gyilkos az gyilkos, s nem tehetjük meg, hogy apánk örökségét ilyen gyalázatos tett megtorlása nélkül hagyjuk. Hová lenne a Creyliniták hírneve?
- Meg akarod öletni őt? - folytatta Cygnus a kérdezősködést. Erick leült felesége mellé az ágyra, megfogta a nő ép kezét, s nyugtatólak simogatni kezdte a kézfejét. Nem kellett Cygnusnak hangosan beszélni ahhoz, hogy tudja: felesége a kiborulás küszöbén van most is, mint általában, mikor Anoukkal került nézeteltérésbe.
- Én vagyok a messzetúli főinkvizítor, s ez Messzetúl fennhatósága alá tartozó ügy.
Anouknak nem kellett tovább ragoznia a kérdést ahhoz, hogy Cygnus megértse, mire akar célozni. Elkerekedett szemekkel meredt nővérére, amolyan nem-mondhatod-komolyan módon.
- Csak nem te akarod megölni? - kérdezte hitetlenkedve, s azt várta, hogy Anouk most az egyszer érzelmeket fog majd produkálni. Legalább egy “sajnos”-t elvárt volna a nőtől, de semmi ilyesmit nem kapott. Anouk csak bólintott, majd Cygnusról újra elfordulva Erickre nézett.
- Fél órán belül legyenek a tanácstagok az Oktonban, értve vagyok, Veirmore?
Ezzel Anouk távozott a szobából, majd nemsokára Erick is. Cygnushoz Shaya jött be, hogy beszélgessenek, amíg a tanácsgyűlés tart.

A gyűlés nem folyt olyan sokáig, ahogy arra Erick számított. Anoukot képtelenség volt meggyőzni arról, hogy Paz életét kioltani ostobaság lenne. Derek tudta Cailától, hogy az Eredő visszakapta erejét, s mikor ezt tudatta Anoukkal, a nő keserű-undokul felnevetett.
- Az mindegy! A gyilkos akkor is gyilkos, s a népnek nem szabad megtudni, hogy az ártómágia újra visszatért. Amíg ezzel nincsenek tisztában, nem is próbálkoznak vele.
- De Anouk! Ő mégis csak a lányod! - vágott közbe Thelonir is. A nő megsemmisítő pillantást vetett rá.
- Szeretnéd te felakasztani helyettem?
Thelonir levegőt vett, hogy válaszoljon, de Anouk leintette.
- Nem kérdeztem komolyan! Tudom, hogy vagy akkora lovag, hogy ezt megtennéd, de ez a mi harcunk Pazzal. Eddig is gyűlölt, olyan mindegy tehát, hogy anyjaként akasztom-e fel, vagy főinkvizítorként.
- Ebbe én nem egyezem bele! - jelentette ki Sorgon ellentmondást nem tűrő hangon. - Hogy néz majd az ki, ha a Creyliniták egyik tagját a saját anyja gyilkolja meg?
- Épp ez a lényeg! - vetette közbe csendesen Erick. Sikerült megértenie Anouk szándékait, s bár nem szívlelték egymást különösebben a nővel, mégis melléállt.
- Hogyha Pazt az anyja akasztja fel, ezzel bizonyítjuk, hogy mennyire elhatárolódunk a gyilkosságoktól, s így megmarad a rend hírneve is meg Anouké is, mint inkvizítor.
Derek szemforgatva kötötte a Sorgon által előcsalogatott ebet a karóhoz.
- De nem Paz tehet róla!
- Az mindegy! Mondtam már! Hirdessétek ki! Holnap ilyenkor a főtéren meglakol Avorio la Ligne gyilkosa! Nekem még van némi elintéznivalóm addig.
Ezzel Anouk kiviharzott a teremből. A férfiak kétkedőn néztek egymásra.
Thelonir szólalt meg elsőként, Erickhez intézve szavait.
- Komolyan úgy gondolod, hogy ilyen áron kell a hírnevünket megtartani?
Erick felsóhajtott, megrázta fejét.
- Nem. De ismered őt, felesleges lett volna vitatkozni le. Ha mi nem vagyunk benne, akkor is megteszi. Nincs szíve!
Derek felállt az asztaltól, elindult kifelé az Oktonból. A küszöbön állva még visszafordult Erickhez.
- Nagyobb szíve van, mint bármelyikőtök hinné! - ennyit szólt csak, többet nem. Az ülés feloszlott, mindenki ment a maga dolgára, de egyikük sem várta örömmel a másnapot.

    Hamudűne főterén délre már állt a bitófa. Egy kötél függött alá róla, s a városlakók már akkor elözönlötték a teret, amikor se híre, se hamva nem volt sem a bűnösnek, sem a hóhérnak. Pazt rabláncra verve hozták elő a városi börtönből, s mire odaértek vele a bitóhoz, Anouk már ott állt a csapóajtónyitó-kar mellett. A messzetúli főinkvizítor haja fekete kendővel volt hátrafogva arca elől, ruházata is csak ezt az egy színt képviselte. Arcán semmi érzelem nem látszott még akkor sem, mikor lányára siklott pillantása.
Erick remegő gyomorral állt a bitófa előtt. Kezében a Creyliniák kiáltványa, melyet szintén Anouk fogalmazott meg. Másnak nem lett volna hozzá gyomra, hogy megírjon effélét. A rend tagjai közül még Derek, Thelonir és Caila voltak jelen. Utóbbi a bitóemelvényről lefelé vezető lépcsőnél állt, tejfehér tekintettel meredve a semmibe.
- A mai napon azért gyűltünk itt össze, hogy megfizessünk annak a bűnösnek, ki brutális kegyetlenséggel kioltotta egy messzetúli tisztes polgár, Avorio la Ligne életét.
Erick úgy érezte, hogy megnyílik alatta a föld. Ahogy az Anouk által szájába adott szavakat olvasta, legszívesebben leköpte volna magát. Végig az járt a fejében, Anouknak vajon egy pillanatra eszébe jutott e egyáltalán, hogy lányáról ír.
A tömeg felzúgott, Erick pedig folytatta.
- Paz Miria n’Ea eztán nem csak kitaszíttatik a Creyliniták tagjai közül, hanem élete is elvéttetik. Példázza ez a megtorlás mindenki számára azt, hogy gyilkolni bűn!
Eddigre Pazt az őrök felvezették a pódiumra. Mikor a tömeg meglátta a nyúzott arcú, gyűlölettel telt ibolyaszín szemű lányt, újabb zúgolódás lett úrrá rajta. Az egyik őr Paz nyakába akasztotta a kötelet, meghúzta azt, majd levette a lány szájáról a kötést.
- Mit mondasz, Paz Miria n’Ea az utolsó szó jogán? - tette fel Anouk a kérdést színtelen hangon. Paz tekintetéből szinte sütött az utálat.
- Gyűlöllek! - sziszegte Anouk felé, majd tüntetőleg elfordította tekintetét. Ebben a pillanatban Anouk megrántotta a kart, a csapóajtó kinyílt Paz lábai alatt, a kötél pedig megfeszült. Paz lélegzete elakadt, szemei kikerekedtek, de megadón tűrte, hogy a kötél elszorítsa a levegő útját. Nem akart kapálózni, tudta, hogy úgyis meg kell halnia. Hihetetlenül gyorsan szenderült át a túlvilágra, megszabadítva magát és a várost egy maroknyi gyűlölettől. Thelonir nem bírta nézni. Elfordult és beleveszett a tömegbe épp úgy, ahogy Erick is.
Anouk lesétált az emelvényről. Meglátta Cailát, s már lépett volna, hogy kikerülje a vak gyermeket, amikor a kislány utána nyúlt, s elkapta csuklóját. Hiába volt vak, attól még érezte Anouk jelenlétét.
- Szabad sírni, Anouk néni! - csicseregte szomorkásan, mire a nő idegesen kirántotta karját a lány ujjai közül.
- Minek kéne? - vágta oda, majd egy szó nélkül ellépett a kislánytól, s őt is elnyelte a forgatag. Csak ő tudta, hogy merre tart, nem köszönt senkinek, de a Creyliniták hosszú ideig nem hallottak róla ezek után.

    Derek odalépett Cailához, megfogta a kislány kezét. Kérdezni akart tőle, de Caila benne rekesztette a szót.
- Nem akarod hallani, Apubácsi! - ennyit szólt csak, s eztán míg el nem értek a Rendházig, egyikük sem beszélt a történtekről.

    A főtéren lassan minden visszatért a rendes kerékvágásba. A tömeg szétoszlott, a fiatal - vád tekintetében ártatlan - lány testét levágták a kötélről, s szolgák szétszedték a bitót. Paz ott volt, ahol mindig is lenni szeretett volna. Crey és Selinde oldalán, édesapja mellett. Anyjától ez a gyilkosság volt az egyetlen jótett, amit valaha kapott.